Higgyetek az Ő prófétáinak - június 30 - CSÜTÖRTÖK - 1 Krónikák 17

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 354. nap

Mózes újra elmondta az Úr beszédét a gyülekezetnek és bejelentette a hetven vén megválasztását. A nagy vezér megbízása, amit ennek a hetven választott férfiúnak adott, jó mintául szolgálhatna a modern idők bíráinak és törvényhozóinak a bírói pártatlanság és becsületesség tekintetében. "[...] Hallgassátok ki atyátok fiait, és ítéljetek igazságosan mindenkit, az ő atyjafiaival és jövevényeivel egyben. Ne legyetek személyválogatók az ítéletben: kicsinyt úgy, mint nagyot hallgassatok ki; ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené" (5Móz 1:16-17).

Mózes most összehívta a hetven vént a sátorhoz. "Akkor leszálla az Úr felhőben, és szóla néki, és elszakaszta abból a lélekből, amely vala ő benne, és adá a hetven vén férfiúba. Mihelyt pedig megnyugovék ő rajtok a lélek, menten prófétálának, de nem többé" (4Móz 11:24-25). A magasból ruházták fel őket "erővel", mint ahogy Krisztus tanítványait is pünkösd napján. Tetszett az Úrnak, hogy így készítse fel őket a munkára és így adja meg nekik a tisztességet a gyülekezet jelenlétében, hogy bizalommal legyenek velük, mint Isten által kiválasztott emberekkel szemben, akik majd Mózessel együtt vesznek részt Izrael kormányzásában.

Újból nyilvánvalóvá lett a nagy vezető fennkölt és önzetlen lelkülete. Ketten a hetven közül alázatosan méltatlannak tartották magukat erre a felelős pozícióra és nem csatlakoztak testvéreikhez a sátornál. Isten lelke azonban leszállott reájuk ott, ahol voltak, így ők is megkapták és gyakorolták a prófétaság ajándékát. Mikor erről értesítették Józsuét, azonnal meg akarta akadályozni ezt a szabálytalanságot, mert félt, hogy véleménykülönbségre, sőt szakadásra vezethet a táborban. Mivel féltékenyen őrizte azt a megbecsülést, tiszteletet, amelyben mesterét részesítették, ezt mondta: "[...] Uram, Mózes, tiltsd meg őket! És felele néki Mózes: Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az ő lelkét őbeléjök" (4Móz 11:28-29).

Igen erős szél kezdett fújni a tengerről és a fürjek seregét sodorta a táborra "[...] egynapi járásnyira egyfelől, és egynapi járásnyira másfelől a tábor körül, és mintegy két sing magasságnyira a földnek színén" - ott volt a sok fürj (4Móz 11:31). A nép pedig egész nap és éjjel, sőt még a következő napon is a csodálatosan szolgáltatott húseledel összegyűjtésén munkálkodott. Hihetetlen nagy mennyiséget biztosítottak belőle maguknak. Még az, aki "[...] keveset gyűjtött is, gyűjtött tíz hómert." Azt a mennyiséget pedig, amelyet nem használtak fel azonnal, megszárították és így tartalékolták. Ily módon a hússal való ellátásuk, ahogy az Úr megígérte nekik, elegendő volt egy egész hónapra.

Isten megadta a népnek azt az eledelt, amely nem szolgálta a javát. Megadta nekik, mert állhatatosan kitartottak a hús kívánása mellett. Nem elégedtek meg azokkal az ételekkel, amelyek a javukat és egészségüket szolgálták volna. Isten eleget tett lázadással fenyegető kívánságuknak, de most el kellett szenvedniük ennek következményét. Féktelen lakmározásba kezdtek, de kicsapongásukért hamarosan meg kellett bűnhődniük. "[...] megveré az Úr a népet igen nagy csapással" (4Móz 11:33). Nagyon sokat közülük égető láz vert le lábáról. A legbűnösebbek pedig abban a pillanatban elpusztultak, amikor megérintették azt az ételt, amely után áhítoztak.

Háseróthnál, a legközelebbi táborhelyen, ahol megálltak Thabera elhagyása után, még keserűbb megpróbáltatás várt Mózesre. Áron és Miriám igen megbecsült tisztséget és vezető helyet foglalt el Izrael népe körében. Isten mindkettőjüket megajándékozta a prófétaság lelkével és mindketten kapcsolatban voltak Mózessel a héberek megszabadításában. "[...] előtted küldém Mózest, Áront és Máriát!" (Mik 6:4). Így adta tovább az Úr szavát Mikeás próféta. Miriám erős jelleme és rátermettsége már gyermekkorában, tehát elég korán kitűnt, amikor a Nílus mellett azt a kis gyékényből fonott kosarat őrizte, amelybe a csecsemőt Mózest rejtették el. Önuralmát és ügyes viselkedését Isten már akkor eszközül használta fel népe megszabadítójának megőrzésére és megmentésére. Gazdagon megajándékozta költői és zenei adottságokkal. Miriám Izrael asszonyait énekelve és táncolva vezette a Vörös-tenger partján. A nép iránta való szeretete és a menny személye iránt tanúsított megbecsülése tekintetében kétségtelen, hogy közvetlenül Mózes és Áron mögött állt. Az a gonosz azonban, amely a mennyben is megzavarta az összhangot, ennek az izraelita asszonynak a szívében is megjelent, aki nem mulasztotta el, hogy elégedetlenkedő társat találjon magának.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 17

Miután a frigyládát Jeruzsálembe hozatta, Dávid gondolkodni kezdett azon, hogy mi mást tudna még tenni, ami előrébb vinné Isten ügyét. Arra a következtetésre jutott, hogy jó ötlet lenne építeni egy alkalmasabb, állandó helyet a frigyláda számára.

Dávid megosztotta a szent templommal kapcsolatos álmát tanácsadójával, Nátán prófétával. Kezdetben a prófétának is tetszett az ötlet, azonban az Úr megüzente Nátánnal Dávid királynak, hogy nem szabad nekifognia a munkának, mert majd egyik fia fogja felépíteni a templomot.

Érdekes viszont, hogy bár nem építhette fel a templomot, Isten üzenete mégis örömmel töltötte el Dávidot. Különlegesnek érezte magát azért, amit Isten addig tett érte, és azért, amit még tenni fog az életében.

Röviden: Isten azt mondta Dávidnak, hogy mivel házat szerettél volna építeni nekem, én felépítem a te házadat, a te királyságodat, és megsegítem az utódaidat. Amikor az Úrtól kapunk álmot, Isten a legmélyebb vágyaink teljesítésén dolgozik. Ahogy a Szentírás mondja: „Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti” (Zsolt 37:5).

Dávid idejében az uralkodók egyik fő gondja az volt, hogyan szavatolják saját és utódaik fizikai biztonságát. Igen gyakoriak voltak a cselszövések és árulások. Isten újra biztosította Dávidot arról, hogy egyik fia követni fogja őt a trónon, és Izrael trónján mindig az ő utódai fognak uralkodni. Sajnos Dávid utódai elbuktak, amikor az Urat kellett volna követniük. Dávid dinasztiája mégis kiteljesedett Krisztusban, Dávid vér szerinti utódjában.

Dávidot nagyon lelkesítette, hogy ő az, aki Istentől ilyen szeretetteljes ígéreteket kapott. Megértette, hogy az üzenet Isten bölcsességét közvetítette felé, az Úrét, aki mindent tud, és elkötelezetten munkálkodik azért, hogy megáldja és megvédje Dávid utódait.

Bölcsesség Istene, segíts meg minket, hogy úgy láthassuk  tanításaidat, mint amelyek kifejezik hatalmas szeretetedet és törődésedet irántunk!

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 29 - SZERDA - 1 Krónikák 16

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 353. nap

A nép félelmében kérte Mózest, imádkozzék érettük Istenhez. Mózes ezt meg is tette, és a tűz megszűnt. Emlékezésül az eseményre, Mózes ezt a helyet Thaberának nevezte el (4Móz 11:3).

Nemsokára azonban rosszabb lett a helyzet, mint előzőleg. Ez a félelmetes ítélet ahelyett, hogy a túlélőket alázatosságra és bűnbánatra késztette volna, látszólag csak még szaporította zúgolódásukat. A nép minden irányból sírva és jajgatva sátrai nyílásához gyülekezett. "A gyülevész nép, amely köztök vala, kívánságba esék, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdének, és mondának: Kicsoda ád nékünk húst ennünk? Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Egyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén: szemünk előtt nincs egyéb mint manna" (4Móz 11:4-6). Így nyilatkoztatták ki azzal az eledellel szembeni elégedetlenségüket, amelyet Teremtűjük adott nekik. Pedig állandóan nyilvánvaló volt előttük, hogy ez az eledel megfelelt szükségüknek; mert mindazon nehézségek ellenére, amelyeket el kellett hordozniuk, törzseikben nem akadt egyetlen egy beteg sem.

Mózes szíve elcsüggedt. Azért könyörgött, hogy Izraelnek ne kelljen elpusztulnia, bár akkor saját utódai nagy nemzetté válnának. Népe iránt érzett szeretetében azt kérte Istentől, hogy inkább az ő nevét törölje ki az élet könyvéből, mintsem hogy népének kelljen elpusztulnia. Mindent kockára tett népéért, és ímé, most ez a hálátlanság volt válaszuk. Minden nehézségüket, még a képzelt szenvedéseik terhét is reá vetették. Gonosz zúgolódásaikkal kétszeresen nehézzé tették gondoskodása és felelőssége terhét, amely alatt roskadozott. Szorultságában már-már kísértésbe esett, hogy még Istenben se bízzék. Imádsága majdnem szemrehányás és zúgolódás volt. "[...] Miért nyomorítád meg a te szolgádat? és miért nem találék kegyelmet a te szemeid előtt, hogy az egész népnek terhét én reám vetéd? [...] Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind az egész népnek? mert reám sírnak, mondván: Adj nekünk húst, hadd együnk! Nem viselhetem én magam mind az egész népet; mert erűm felett van" (4Móz 11:11.13-14).

Isten meghallgatta imáját és utasította: "[...] Gyűjts egybe nékem hetven férfiút Izrael vénei közül, akikről tudod, hogy vénei a népnek, és álljanak ott veled. Akkor alászállok, és szólok ott veled, és elszakasztok abból a lélekből, amely te benned van, és teszem ő beléjök, hogy viseljék te veled a népnek terhét, és ne viseljed te magad" (4Móz 11:16-17).

Az Úr azt is megengedte Mózesnek, hogy a leghűségesebb és legtevékenyebb férfiakat válassza ki, hogy ezek osszák meg vele a felelősséget. Mózes azt hitte, hogy az általa kiválasztott férfiak befolyása segít majd neki fékezni az emberek hevességét és elnyomni a felkelést. Megválasztásukból azonban végül is komoly bajok keletkeztek. Mózes sohasem választotta volna ki őket, ha megélt hite megfelelt volna azoknak a bizonyítékoknak, amelyek támogatásával tanúbizonyságot tett Isten hatalmáról és jóságáról. Mózes azonban annyira felnagyította saját terheit és szolgálatait, hogy majdnem szem elől tévesztette azt a tényt, hogy ő csak eszköz, amellyel Isten munkálkodik. Nem volt megbocsátható a legkisebb mértékben sem, hogy ezt megengedte magának, mert a zúgolódás lelkülete volt Izrael átka. Ha teljesen bízott volna Istenben, akkor az Úr folyamatosan vezette volna őt és erűt kap minden szükségállapot elhordozásához.

Isten utasította Mózest, hogy készítse fel a népet arra, amit velük és érettük tenni készült. "A népnek pedig mond meg: Készítsétek el magatokat holnapra, és húst esztek; mert sírtatok az Úr hallására, mondván: Kicsoda ád nekünk húst ennünk? mert jobban vala nékük dolgunk Egyiptomban. Azért az Úr ád néktek húst és enni fogtok. Nem csak egy napon esztek, sem két napon, sem tíz napon, sem húsz napon; Hanem egy egész hónapig, míglen kijön az orrotokon, és utálatossá lesz előttetek; mivelhogy megvetettétek az Urat, aki közöttetek van; és sírtatok ő előtte mondván: Miért jöttünk ide ki Egyiptomból?" (4Móz 11:18-20). "[...] Hatszázezer gyalogos e nép, amely között én vagyok, és esznek egy egész hónapig?! Nemde juhok és ökrök vágattatnak-e nékik, hogy elég legyen nékik? vagy a tengernek minden hala összegyűjtetik-é nékik, hogy elég legyen?" (4Móz 11:21-22). Isten megdorgálta Mózest bizalmatlanságáért. "[...] Avagy megrövidült-e az Úrnak keze? Majd meglátod: beteljesedik-é az én beszédem vagy nem? (4Móz 11:23).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 16

Az Úr ládájának Jeruzsálembe érkezése rendkívül örömteli esemény volt. A király arra kérte a Lévitákat, hogy különlegesen ünnepélyes énekekkel készüljenek erre a jeles alkalomra, és hogy ezeket az énekeket a léviták kórusa és zenekara adja elő, és az egész nép énekeljen velük. A hangszerek egész sora kelt életre csodálatosan ünnepélyes légkört teremtve.

Magasan képzett zeneművészeket kértek fel, hogy szenteljék oda önmagukat az Isten tiszteletének és imádatának szolgálatára a frigyláda előtt. Legfőbb megbízatásuk az volt, hogy vezessék a népet az Urat dicsőítő imáikban és énekeikben, esedezéseikben és hálaadásukban.

Minden apró részletre gondosan odafigyeltek ezen a különleges ünnepen. Minden egyes résztvevő kapott egy-egy kenyeret, húst és kalácsot. Egyszerű étel volt, mégis ízletes és tápláló.

A Krónikák első könyve 16. fejezetének 8-36. verseiben egy kifejezetten erre az alkalomra íródott verset olvashatunk, melynek sorai arra hívják a népet, hogy „énekeljenek néki, mondjanak dicséretet néki, beszéljenek minden csodálatos dolgairól'” (9. vers). A vers úgy írja le Istent, mint Aki az erős és hatalmas Úr, Aki óvja és védelmezi népét. A vers arra indítja az istentisztelet résztvevőit, hogy elmélkedjenek Isten jellemén: „Tiszteljétek az Urat, mert igen jó, mert örökkévaló az Ő irgalmassága” (34. vers).

Az istentisztelet után a király megáldotta a népet, majd hazatért, hogy családját is megáldja (43. vers). Ezek a szavak arra emlékeztetnek bennünket, hogy bármilyen fontosak is a közért vállalt kötelezettségeink, és ha még oly jelenős is a szélesebb közösségért végzett  szolgálatunk, mégis azáltal hitelesebb istentiszteletünk, ha jobb szülőkké és derék állampolgárokká válunk.

Micsoda kiváltság lehetett részese lenni egy olyan istentiszteletnek, mint amilyen ez volt! Az Isten dicsőítő nép örömtől és boldogságtól ragyogó arccal, és Isten iránti bizalommal telt szívvel tért haza.

Urunk, taníts minket Téged dicsőíteni, magasztalni szentséged hatalmas voltát!

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 28 - KEDD - 1 Krónikák 15

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 352. nap

Háromnapi út után már nyílt panaszkodások hallatszottak. Ezek a többi népből összekeveredett sokaságtól eredtek. Közülük ugyanis sokan nem egyesültek teljesen Izraellel, és folytonosan valami okot kerestek a bírálatra. A panaszkodók, zúgolódók nem voltak megelégedve a menetelés irányával. Mindig találtak valami hibát abban az útban, amelyen Mózes vezette őket, bár jól tudták, hogy éppen úgy, ahogy ők is, Mózes is a vezető felhőoszlopot követte. Az elégedetlenség mindig ragadós és így hamarosan elterjedt az egész táborban.

Ismét elkezdték követelni a húseledelt. Bár bőségesen el voltak látva mannával, de ezzel már nem elégedtek meg. Az izraeliták egyiptomi rabszolgaságuk ideje alatt, a legegyszerűbb ételek elfogyasztásából kényszerültek megélni. Az az étvágy, amelyet a szűkölködés és a kemény munka gerjesztett bennük, ezeket az egyszerű ételeket is ízletessé tette számukra. Az egyiptomiak közül azonban sokan, akik most közöttük voltak, hozzászoktak a pazar és bőséges ételekhez. Természetes, hogy ők voltak az elsők, akik elkezdtek zúgolódni. A manna adásakor, éppen mielőtt Izrael eljutott a Sinai hegyhez, az Úr egy napig húst is ajándékozott nekik válaszul hangos követelőzésükre. Isten könnyen elláthatta volna őket hússal is, éppen úgy, ahogy mannával ellátta őket, de saját érdekükben korlátozta étrendjüket. Isten szándéka az volt, hogy olyan eledelt ad nekik, amely jobban megfelel igényeiknek, mint az a húsétrend, amelyhez sokan közülük hozzászoktak Egyiptomban. Természetellenes étvágyukat egészségesebb állapotba kellett hozni, hogy élvezhessék azokat az ételeket, amelyekkel Isten eredetileg az emberekről gondoskodott - a föld gyümölcseit adta Ádámnak és Évának - az Édenben. Ez volt az oka annak, hogy Izraelt Isten nagymértékben megfosztotta az állatok húsának evésétől.

Sátán persze megkísértette őket, hogy ezt a korlátozást tekintsék igazságtalannak és kegyetlennek. Rávette őket, hogy a megtiltott dolgok után vágyakozzanak, mert jól tudta, hogy az étvágy korlátlan élvezete az érzékiséget segíti elő. Az érzékiség eszközével pedig könnyebben hatalmába kerítheti az embereket. A nyomorúság és a betegség szerzője mindig ott támad, ahol a legnagyobb sikert érheti el. Az étvágynak címzett kísértésekkel Sátán mindig nagymértékben vezette bűnbe az embereket attól az időtől fogva, amikor a tiltott gyümölcsből való evésre vette rá Évát. Ugyanezzel az eszközzel vette rá Izraelt is, hogy zúgolódjék Isten ellen. Az evésben és az ivásban való mértéktelenség mindig az alacsony szenvedélyek élvezetébe való belemerülésbe vezeti az embereket, és így utat készít az erkölcsi kötelezettségek semmibevételére. Ezért, mikor megtámadja őket a kísértés, alig-alig marad erejük az ellenállásra.

Isten azért hozta ki az izraelitákat Egyiptomból, hogy tiszta, szent és boldog népként honosíthassa meg őket Kánaán földjén. Ennek a célnak a megvalósítása érdekében fegyelmezési, nevelési folyamatnak vetette őket alá saját és leszármazottaik javára. Ha készek lettek volna megtagadni étvágyukat és engedelmesen elfogadják Isten bölcs megszorításait, akkor a testi gyengeség és betegség ismeretlen lett volna közöttük. Leszármazottaik testi és értelmi erű birtokába kerültek volna. Tiszta és világos felfogóképességük és érzékelésük lett volna az igazságról és a kötelességről; éles megkülönböztető képességgel és egészséges ítélőképességgel rendelkeztek volna. Az a tény azonban, hogy Isten korlátozásainak, követelményeinek nem voltak hajlandók magukat alávetni, nagyon megnehezítette a számukra kilátásba helyezett isteni eszmény elérését és a nekik szánt áldások elnyerését.

A zsoltáríró azt mondja: "És megkísérték Istent az ő szívökben, ennivalót kérvén az ő kívánságuk szerint. És szólának Isten ellen, mondván: avagy tudna-é Isten asztalt teríteni a pusztában? Ímé, megcsapta a kősziklát és víz ömlött és patakok özönlöttek; de vajon tud-é kenyeret is adni? avagy készíthet-é húst az ő népének? Meghallotta az Úr és megharagudott ezért, és tűz gyulladt fel Jákób ellen, és harag gerjedt fel Izrael ellen" (Zsolt 78:18-21). Gyakran zúgolódtak és lázongtak a Vörös-tengertől a Sinai hegyig tartó vándorlás alatt, de Isten megszánta tudatlanságukat és vakságukat, bűnüket nem látogatta meg ítélettel. Közben a Hóreben kijelentette magát nekik. Ennek következtében nagy világosságot kaptak, ami által tanúi lettek Isten fenségének, hatalmának és dicsűségének. Ezután azonban elégedetlenségükkel és hitetlenségükkel még nagyobb bűnt vettek magukra, és vétkesebbé lettek Isten előtt. Zúgolódásuk most már lázadás volt és mint ilyent, meg kellett kapják az azonnali és kiemelkedő büntetést, ha Izraelt meg akarta őrizni az Úr az anarchiától és az összeomlástól. "[...] és felgyullada ellenük az Úrnak tüze és megemészté a tábornak szélét" (4Móz 11:1). A panaszkodók legbűnösebbjeit elpusztította a felhőből előcikázó villám.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 15

A királyi palota megépítése után Dávid épített egy helyet Isten ládájának számára. „Összegyűjtötte azért Dávid Jeruzsálemben egész Izráelt, hogy az Úr ládáját arra a helyre vitesse, amelyet kijelölt számára” (1Krón 15:3 – új prot. ford.). Ez a pillanat óriási jelentőségű volt mind a király, mind az egész nép számára.

Amikor előző alkalommal az Isten ládáját szállították, nem tartották be az Úr utasításait, ezért a király most úgy határozott, hogy csakis a léviták vihetik azt. „Dávid megparancsolta a léviták vezetőinek, hogy állítsák föl atyjukfiait, az énekeseket hangszerekkel, lantokkal, citerákkal és cintányérokkal, és zendítsenek hangos öröménekre” (16. vers - új prot. ford.).  Mindenkire az ő lelki ajándékának megfelelően osztották ki a feladatot. Az Ige ezt írja, hogy „Kenanjáhú volt a léviták vezetője az éneklésben, ő irányította az éneklést, mivel értett hozzá” (22. vers - új prot. ford.).

A király nagyon boldog volt. Levette királyi öltözékét, és gyolcs köntösbe öltözött, mint amilyet a léviták és a papok viseltek. Dávid és az egész nép az Úr előtt örvendezett fennhangon, énekelve és táncolva.

Dávid örvendezése a frigyláda előtt mindannyiunk számára példaértékű. Függetlenül az életben betöltött szerepünktől, mi Isten gyermekei vagyunk, és emlékeznünk kell arra, hogy igazságos, irgalmas és mindenható Istent szolgálunk. Örömmel és békességgel tölt el bennünket az, amikor Teremtőnket az Ő szentségének szépségében imádjuk.

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 27 - HÉTFŐ - 1 Krónikák 14

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 33. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 351. nap

Izrael vándorlásának egész ideje alatt "[...] az Úr szövetségének ládája megyen vala ő előttök [...] hogy kiszemelje nékik: hol kelljen megszállniok" (4Móz 10:33). A Kéhát fiai által hordozott szent ládának, amely Isten szent törvényét tartalmazta, kellett előharcosként vezetnie a népet. Mózes és Áron ment a láda előtt. Az ezüst kürtöket hordozó papok pedig mindig a közelükben tartózkodtak. Ezek a papok Mózestől kapták meg azokat az utasításokat, amelyeket a trombiták hangjával közöltek a néppel. Mindegyik csoport vezetőjének az volt a kötelessége, hogy határozott utasításokat adjon azokról a mozdulatokról, amelyeket meg kellett tennie a menetelő népnek a trombiták jelzése szerint. Azt, aki elmulasztotta teljesíteni az így kapott parancsot, halállal büntették meg.

Isten a rend Istene. Minden mennyel kapcsolatos dolog tökéletes rendben van. Alávetettség és teljes fegyelem jellemzi az angyali seregek mozdulatait is. Siker, eredmény csak a rend és az összehangolt cselekmény útján érhető el. Isten ma is éppen azt - s nem kisebb rendet és rendszert - követeli meg tőlünk ügyeinek szolgálatában, mint amit Izraeltől akkor és ott megkövetelt. Mindazok, akik érette munkálkodnak, végezzék azt bölcsen és nem hanyagsággal vagy felületesen. Isten csak azoknak a munkájára nyomhatja rá elismerésének pecsétjét, akik az ő munkáját hittel és lelkiismerettel végzik.

Isten maga irányította az izraelitákat pusztai vándorlásuk során. Letáborozásuk helyét a felhőoszlop leereszkedésével jelezte, mutatta meg nekik. Mindaddig a táborhelyen kellett maradniuk, míg a felhőoszlop a sátor felett nyugodott. Mikor folytatniuk kellett útjukat, a felhőoszlop magasan a szent sátor fölé emelkedett. Úgy a letáborozást, mint a továbbindulást Mózes ünnepélyes könyörgése, Isten segítségül hívása vezette be: "Mikor pedig el akarták indítani a ládát, ezt mondja vala Mózes: Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid. Mikor pedig megáll vala, ezt mondja: Fordulj vissza Uram Izraelnek tízezerszer való ezreihez" (4Móz 10:35-36).

A Sinai és a Kánaán határán fekvő Kádes között csak tizenegy napi utat jelentő távolság terült el. Mikor a felhő végül megadta a jelt az indulásra és a továbbmenésre, akkor Izrael seregei abban a reményben folytatták útjukat, hogy hamarosan bevonulhatnak majd az ígéret földjére. Jahve csodákat tett, amikor kihozta őket Egyiptomból. Most pedig, amikor ünnepélyesen szövetséget kötöttek Jahvéval és elfogadták őt uralkodójuknak és a Fenséges választott népének ismerte el őket, vajon várhatják-e Uruk áldásainak sokaságát?

Mégis, sokan szinte vonakodással hagyták el azt a táborhelyet, ahol olyan hosszú ideig tartózkodtak. Szinte hazájuknak tekintették már a Sinai hegy lábánál elterülő földet. A hegy gránitfalainak védelmébe gyűjtötte össze Isten az ő népét, távol minden más néptől, hogy ismét átadja nekik szent törvényét. Szerettek feltekinteni a szent hegyre, amelynek fehér csúcsain és kopár gerincein olyan sokszor megmutatkozott szemeik előtt az isteni dicsőség. Ez a hely és látvány oly szorosan társult Isten és a szent angyalok jelenlétével, hogy túl szentnek látszott számukra ahhoz, hogy meggondolatlanul vagy éppen boldogan elhagyják.

A trombiták jelére mindazáltal az egész tábor felkerekedett és útnak indult. Középütt vitték a szent sátort. A törzsek mindegyike a maga kijelölt helyén, saját zászlója alatt haladt előre. Minden szem aggodalmasan nézte, vajon milyen irányba fordul majd az őket vezető felhőoszlop. Mikor a felhőoszlop keleti irányba mozdult el, arra csak fekete és elhagyott kopár hegytömegeket láttak. Sokuk szívét összeszorította a szomorúság és a kétség érzése.

Előrehaladásuk közben azt tapasztalták, hogy az út egyre nehezebben és nehezebben járható számukra. Útjuk vízmosásokon és kopár pusztaságokon vezetett át. Körülöttük mindenütt csak a vadon terült el - "[...] kietlen és járatlan föld, a szomjúságnak és a halál árnyékának földe, amelyen nem vonult át ember, és ahol halandó nem lakott" (Jer 2:6). Közel és távol mindenütt csak sziklás szurdokokon kellett a férfiaknak, nőknek és gyermekeknek átvergődniük, háziállataikkal és szekereikkel, nyájak és csordák hosszan elnyúló sorával. Előrehaladásuk nagyon lassú és fáradságos volt. A nép pedig a hosszú táborozás után nem készült fel az út veszélyeinek és kényelmetlenségeinek elviselésére.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 14

Az élet legörömtelibb eseményei közé tartozik egy saját otthon megépítése vagy megvásárlása. Annyi év után, amit üldözöttként, egyik helyről a másikra vándorolva töltött, Dávid most Jeruzsálemben él, biztonságban ellenségeitől. Ez a kiváltságos helyzet lehetővé teszi számára, hogy időt és erőforrásokat szenteljen egy maradandó otthon felépítésére maga és családja számára.

Mint a nép elöljárójától, elvárták, hogy ne pusztán egy kényelmes otthona, hanem egy palotája is legyen. Számtalan munkás segítette a munkát a saját emberei közül, csakúgy, mint üzleti partnereinek munkásai közül, ahogy például a Tírusz királya által küldöttek is.

Miközben a palotája épült, Dávidnak meg kellett védenie a népet veszélyes ellenségektől, például a filiszteusoktól. A király feladata volt, hogy csatába vonulás előtt kikérje az Úr tanácsát, mit is kell tennie.

Egyik alkalommal Isten azt parancsolta, szemből csapjanak le a filiszteusokra, és győzelmet adott nekik. Másik alkalommal Isten azt mondta, hátulról támadjanak, a szederfák felől. Dávid pontos utasításokat kapott, és engedelmesen követte azokat; ennek eredményeképpen jelentős győzelmeket aratott ellenségei felett.

Gondolj a csatákra, amelyekkel szembe kell nézned! Tanácskoztál az Úrral vezetésért, és kész vagy teljes szívvel követni az utasításait?

Isten nagyon szeretne vezetni téged és győzelmet adni neked, úgy, ahogy tette ezt Dáviddal is. Csak bíznod kell Benne és engedelmeskedni!

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 26 - VASÁRNAP - 1 Krónikák 13

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 33. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezet 350. nap

33. A Sinaitól Kádesig

A sátor építése még nem kezdődött el. (A kivonulás utáni második év elején állították fel a szent sátort.) Ezt követte a papok felszentelése, a páska megünneplése, a nép megszámlálása és különböző intézkedések, amelyek lényegesek voltak polgári és vallási rendszerük szempontjából. Így Izrael népe közel egy évet töltött el a Sinai hegynél kialakított táborhelyen. Istentiszteletük itt határozott formát öltött. Isten törvényeket adott a nép kormányzására és olyan szervezetet valósított meg, amely előkészítő iskola volt a nép számára Kánaán földjére való bemenetelükhöz.

Izrael kormányzását a legalaposabb szervezés jellemezte. Csodálatos volt tökéletessége és egyszerűsége. A rend feltűnően megmutatkozott Isten minden teremtett műve tökéletességében és elrendezésében, mely a héber gazdasági életben is kifejezésre jutott. Isten volt a vezetés és a kormányzat középpontja, Izrael uralkodója. Mózes az Isten által kijelölt látható vezetőként állott a nép élén, hogy Isten nevében gondoskodjék a törvények betartásáról és végrehajtásáról. Később a törzsek véneiből egy hetven tagból álló tanácsot választottak meg, hogy ez támogassa Mózest a nép általános ügyeinek intézésében. Ezután következtek a papok, akik a szentélyben tanácskoztak az Úrral. A törzsek főnökei vagy fejedelmei uralkodtak a törzsek felett. Ezek alatt állottak és ügyködtek az "ezredeseknek, századosoknak, ötvenedeseknek, tizedeseknek és tiszttartóknak" nevezett elöljárók, akik szintén a törzsek főemberei közül kerültek ki. Végül voltak olyan tisztjeik is, akiket különleges kötelességek végzésével bíztak meg (5Móz 1:15).

A héber tábort is pontos rend szerint három nagy körzetre különítették el. Mindegyiknek megvolt a maga kijelölt helye a táborban. A táborhely középpontjában állt a sátor, a láthatatlan Király tartózkodási helye. A sátor körül állomásoztak a papok és léviták. Mögöttük sátoroztak az összes többi törzsek.

A sátor felügyeletét és mindannak gondozását, ami a sátorhoz tartozott, a lévitákra bízták, úgy a táborozás, mint a vándorlás ideje alatt. Mikor a táborhelyről továbbmentek, nekik kellett a szent sátort lebontaniuk. Ha pedig elérték a következő pihenőállomást, akkor szintén a lévitáknak kellett a sátort újra felállítani. A többi törzs tagjainak halálbüntetés terhe mellett tilos volt a sátorhoz közel menni. A lévitákat három csoportba osztották el, Lévi három fiának leszármazottai szerint. Mindegyik csoportnak megvolt a maga különleges feladata és munkája. A szent sátor előtt, annak közvetlen közelében állították fel Mózes és Áron sátrát. Tőlük délre táboroztak a kéhátiták. Az ő kötelességük volt, hogy gondoskodjanak a szövetség ládájáról és más tartozékokról. Északon helyezkedtek el a méráriták. Megbízták őket, hogy gondoskodjanak a sátor pilléreiről, karmantyúiról, deszkalapjairól, stb. A sátor hátsó része mögött táboroztak a gersoniták. Rájuk bízták a sátor felügyeletét; takaróinak, lepleinek és függönyeinek őrzését.

Mindegyik törzsnek pontosan meghatározták a helyét. Mindegyik törzsnek a saját zászlója alatt kellett menetelnie és saját zászlója mellett letáboroznia, mégpedig úgy, ahogy az Úr megparancsolta nekik. "Az Izrael fiai, kiki az ő zászlója alatt, az ő atyáik háznépének jeleivel járjon tábort, a gyülekezet sátora körül járjon tábort annak oldalai felől. Amiképpen tábort járnak, aképpen induljanak, kiki az ő helyén, az ő zászlója mellett" (4Móz 2:2.17). Annak a kevert népségnek azonban, amely még Egyiptomban csatlakozott Izraelhez és jött velük, nem engedték meg, hogy a törzsek mellett a tábor területén foglalják el szálláshelyüket. A vegyes sokaságnak a tábor határán kívül kellett tartózkodnia. Még ivadékaikat is ki kellett zárni az izraeliták közösségéből egészen a harmadik nemzedékig (5Móz 23:7-8).

Nagyon gondos tisztaságot és szigorú rendet kellett tartani a tábor egész területén. Érvényre kellett juttatni a táborban az egészségügyi előírásokat, rendelkezéseket is. Mindenkinek, aki bármiféle okból tisztátalanná lett, megtiltották, hogy belépjen a táborba. Ezeknek a rendszabályoknak az alkalmazására elengedhetetlenül szükség volt ahhoz, hogy az egészséget megőrizhessék ilyen hatalmas sokaságban. A tökéletes rend és tisztaság megtartására is szükség volt annak érdekében, hogy Izrael élvezhesse a szent Isten jelenlétét, aki kijelentette: "Mert az Úr, a te Istened, a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged, és elődbe vesse a te ellenségeidet [...] hogy ne lásson te közted valami rútságot, és el ne forduljon tőled" (5Móz 23:14).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 13

Dávid egyik első tette az egyesített Izrael királyaként az volt, hogy a szövetség ládájának átszállítását megszervezze, vidékről a kormányzó fővárosba.

A frigyláda az izraelita vallás legfőbb jelképe volt, benne a Tízparancsolatot tartalmazó két kőtáblával. Kívül, a láda fedelén lévő két kérub között volt az a hely, ahol az Úr kinyilatkoztatta dicsőségét.

Dávid szándéka, hogy a nemzetet Isten imádata körül egyesítse, dicséretre méltó volt. Az ország minden részéből érkeztek emberek erre a nagyszabású eseményre. A hangszerek szavára énekelve és táncolva, király és népe együtt ünnepelték a frigyláda egy alkalmasabb helyre való költöztetését.

A szállításért Uzza és Ahió volt a felelős. Amikor azonban az ökrök megbotlottak, Uzza, aki titokban bűnben élt, kinyújtotta a karját, és megérintette a ládát, ami után azonnal meghalt.  Dávid nagyon megharagudott Istenre, amiért Uzza halálát okozta. Ez a tapasztalat azonban megtanította arra, hogy Isten szemében nem bűntelen az, aki nem tiszteli az Ő személyének szentségét.

Mi ugyanennek a kockázatnak vagyunk kitéve. Könnyen hozzáférhetünk a Bibliához; gyülekezetbe járhatunk, amikor csak kedvünk tartja; és ezért Isten dolgaihoz néha a kellő tisztelet nélkül közeledünk.

Dávid félte Istent. Ez alkalommal letett arról, hogy a frigyládát Jeruzsálembe vigye, viszont mégis valami meglepő történt. Obed-Edom családját, akikhez a láda került, bőségesen megáldotta az Úr. Ezek az áldások oly nagyszerűek voltak, hogy három hónappal később Dávid mégis úgy döntött, hogy ismét magához veszi a frigyládát, és Jeruzsálembe viteti.

Gyakran úgy gondolkodunk, Istennek sok időbe telik megáldani bennünket. Obed-Edom története azonban ennek ellenkezőjét bizonyítja. Mindössze három hónap alatt Isten olyannyira megáldotta háza népét, hogy annak híre egész Izraelben elterjedt.

Ha Istent az Őt megillető első helyre tesszük, rövid időn belül óriási áldásokat láthatunk és érezhetünk az életünkben!

Jobson Santos

48. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 33. fejezetéhez (jún. 26- júl. 2.).

Könnyű másokat kritizálni! A vezetőknek célkereszt van a mellkasukon. Könnyű fogni a hajítódárdát és hagyni, hogy suhanjon a levegőben, amint darabokra szaggatjuk, amit nem szeretünk vagy nem illik bele a szerintünk vallott „helyes” fogalmába. Miközben egy ujjunk vádlón elhelyezkedik, három visszafelé mutat magunkra.

Jaj! Mirjám leprával volt sújtva. Áron megszégyeníttetett azáltal, hogy Isten visszavonta jelenlétét. „A hűtlenség bűnébe estek nem csak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben.” Míg a saját romlott szívünkkel folytatunk küzdelmet, könnyű másokkal szemben kritikusnak lennünk. De milyen az, amikor minket kritizálnak? Neheztelünk-e miatta? Vissza szólunk-e? A legjobbat gondoljuk-e? Megvizsgáljuk-e a saját szívünket?

Izrael gyermekeinek története a Sínai-hegytől Kádesig történő útjuk során arra emlékeztet minket, hogy Isten nem helyeseli a morgolódást és a panaszkodást. A történet arra emlékeztet minket, hogy bízzunk Isten képességében, ahogyan a vezetőkkel együttműködik, nem pedig ellenük dolgozik. A történet arra is emlékeztet minket, hogy a testvéreinkkel, akik ellenünk vétenek, személyesen beszélgessünk el, és ne terjesszük a pletykákat körülöttünk.

„Ó, Uram, tégy rám szájkosarat. Adj nekem olyan szívet és magatartást, mint a tied, olyat, ami arra vágyik, hogy megmentsék, és nem pedig leromboljon, építsen és ne pusztítson. Ámen.”

Jan White

Associate Pastor

Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 25 - SZOMBAT - 1 Krónikák 12

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 349. nap

Isten azonban egy sokkal nagyobb igazsággal is hatni akart elméjükre. Mivel a bálványimádás és az erkölcsi romlottság közepette éltek, ezért nem volt valódi fogalmuk Isten szentségéről, saját szívük rendkívül bűnös voltáról. Képtelenek voltak felfogni, hogy saját erejük és akaratuk nem elegendő ahhoz, hogy igazán engedelmeskedni tudjanak Isten törvényének. Azt sem tudták igazán megérteni, hogy szükségük van megváltóra. Mindezekre meg kellett tanítani őket.

Isten elvezette őket a Sinai hegyhez. Kinyilvánította előttük dicsőségét. Megajándékozta őket törvényével és az engedelmesség feltételének teljesítésétől függően áldások ígéretével: "Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; [...] És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép" (2Móz 19:5-6). A nép nem fogta fel saját bűnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlenség volt számukra Isten törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen léptek szövetségre Istennel. Úgy érezték, hogy képesek voltak és lesznek saját igazságukat létrehozni és ezért merték kijelenteni: "[...] Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk"(2Móz 24:7). Áhítatot keltő fenséggel tanúbizonyságot tettek a törvény kihirdetéséről, és rémületen remegtek a hegy előtt. Ám csak néhány hét telt el és máris megszegték Istennel kötött szövetségüket és leborulva imádták a faragott képet. Nem remélhették Isten tetszését egy olyan szövetség útján, amelyet megszegtek. Most azonban, mikor belátták bűnös voltukat és azt is, hogy bocsánatra van szükségük, tudatára ébredtek annak, hogy nem lehetnek meg ama Megváltó nélkül, aki az ábrahámi szövetségben jelentette ki magát, és az áldozati felajánlásokban vetítette előre árnyékát. Most a hit és a szeretet Istenhez kötözte őket, mint a bűn kötelékéből való szabadítóhoz. Most már előkészültek arra, hogy értékeljék és megbecsüljék az Újszövetség áldásait.

Az Ószövetségnek ezek voltak a kifejezései: Engedelmeskedj és élsz!: "És adám nékik parancsolatimat, és törvényimet [...] melyeket az ember ha cselekszik, él azok által" (Ez 20:11); 3Móz 18;5), de "Átkozott, aki meg nem tartja e törvénynek igéit, hogy cselekedje azokat!" (5Móz 27:26). Az Újszövetséget "jobb ígéretekre" fektették le; a bűnök bocsánatának és Isten kegyelmének ígéretére, hogy megújítsa a szívet és összhangba hozza Isten törvényének alapelveivel. "Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. [...] megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem" (Jer 31:33-34).

Ugyanazt a törvényt, amelyet a kőtáblákra véstek, a Szentlélek a szív tábláira írta. Ahelyett, hogy saját igazságunk létrehozásán fáradozunk, inkább fogadjuk el Krisztus igazságát! Az ő vére engesztelés bűneinkért. Engedelmességét nekünk tulajdonítja Isten. Azután a Szentlélek által megújított szív megtermi majd "a Lélek gyümölcseit". Krisztus kegyelme útján az Isten törvénye iránti engedelmességben élünk, amely törvényt a szívünkbe írta. Ha már Krisztus Lelke lakozik bennünk, akkor éppen úgy járunk és lakozunk ezen a földön, ahogy Ő járt és lakozott. A próféta útján ezt jelentette ki önmagáról: "[...] a Te akaratodat; ezt kedvelem én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van"(Zsolt 40:9). Mikor az emberek között volt, így szólt: "[...] Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek" (Jn 8:29).

Pál apostol világosan feltárja előttünk a hit és törvény közötti összefüggést újszövetségi fogalmazásban. Azt mondja: "Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által." "A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által, távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük." "Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" (Róm 5:1; 3:31; 8:3-4).

Isten műve minden időben egy és ugyanaz, ámbár vannak a fejlődésnek különböző fokozatai és hatalmának különböző kinyilatkoztatásai, hogy megfeleljenek az emberek szükségleteinek az egymást követő korszakokban. Az első evangéliumi ígérettől a pátriárkális és Izrael korszakain át a jelenkorig, Isten szándékai fokozatosan bontakoztak ki a megváltás tervében. A zsidó törvény által előírt szokásokban és szertartásokban kiábrázolt Krisztus ugyanaz, mint aki az evangéliumban feltárja magát előttünk. Azok a felhők, amelyek beborították isteni formáját, elvonultak: a köd eloszlott és az árnyék eltűnt, így most a világ Megváltója önmagát kinyilatkoztatva áll előttünk. Az a Krisztus, aki a Sínai hegyről jelentette ki a törvényt, és aki Mózesnek átadta a szertartási törvény előírásait, ugyanaz a Krisztus, mint aki elmondta a Hegyi Beszédet. Az Isten iránti szeretet alapelvei, amelyek a törvény és a próféták alapja, csak megismétlései azoknak, amiket Mózes útján mondott a héber népnek: "Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből." "[...] szeresd felebarátodat, mint magadat"(5Móz 6:4-5; 3Móz 19:18). Mindkét rendelkezésben a tanító egy és ugyanazon Úr, a mi Urunk Jézus Krisztus. Isten követelései és uralkodásának alapelvei is ugyanazok. Minden őtőle ered, "[...] akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1:17).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 12

Egy királyság nem egy éjszaka alatt épül fel. Dávidnak is évekbe telt összegyűjteni a hűséges vitézeket, akik készek voltak bármilyen nehézségben mellette állani.  Míg életét mentve a filiszteusok földjén bujdosott, sokan elhagyták Sault és az ő oldalára álltak.

Dávid minden egyes hozzá átállt embert Isten ajándékának tartott. Olyan becsben tartotta őket, hogy megőrizte azok nevének listáját, akik siklági tartózkodása alatt csatlakoztak hozzá.

Az új katonákat – többek között – az ösztönözte Dávid követésére, hogy tántoríthatatlan jelleme volt. Hűséges volt Saul királyhoz, még akkor is, amikor az üldözte őt. Megbecsüléssel bánt katonáival, igazat szólt nekik, és megerősítette őket értékességük tudatában.

Isten megáldotta Dávidot, és olyan hűséges harcosokat adott neki, akik készek voltak életüket is kockára tenni, hogy támogassák és királlyá tegyék őt. Amásai, a harmincnak – Dávid legmegbecsültebb vitézeinek – parancsnoka, Isten Lelkétől vezetve így szólt: „Ó Dávid, tied vagyunk, és veled leszünk, Isai fia! Békesség, békesség néked és békesség segítőidnek is, mert megsegít téged Istened!” (1Krón 12:18 - új prot. ford.). Micsoda bátorítást talált Dávid ezekben a szavakban!

Gondolj csak egy percre azokra az emberekre, akik életed meghatározó pillanataiban segítettek neked! Isten küldte őket megerősítésedre. Becsüld meg őket! Ha lehetséges írj nekik pár hálás szót.

Határozd el magad, hogy olyan emberekhez leszel hűséges, akik nemes ügyekért küzdenek! Támogatásukkal Isten királyságát mozdítod elő.

Jobson Santos

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 24 - PÉNTEK - 1 Krónikák 11

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 348. nap

Isten elhívta Izraelt, megáldotta és felmagasztalta őket. Nem azért, hogy az ő törvényének való engedelmességük által egyedül csak ők kaphassák meg pártfogását és kizárólagos elfogadóivá válhassanak áldásainak, hanem azért, hogy általuk kijelentse magát a föld minden lakójának. Isten az ő szándékának teljesítéséért parancsolta meg nekik, hogy különüljenek el a körülöttük levő bálványimádó népektől.

A bálványimádás és mindazok a bűnök, amelyek ebből következtek utálatosak voltak Isten előtt. Ezért megparancsolta népének, hogy ne vegyüljön el ezekkel a népekkel és "ne cselekedjék az ő cselekedeteik szerint" és ne feledkezzenek meg Istenről. Megtiltotta nekik a bálványimádókkal való házasságkötést, nehogy a szívük elforduljon tőle. Éppen olyan szükséges volt akkor, mint most is, arra ügyelni, hogy Isten népe tiszta legyen, "[...] szeplő nélkül megtartva magát a világtól" (Jak 1:27). Szabadnak kell lennünk a világ lelkületétől, mert az ellentétben áll az igazsággal és a jogossággal. Isten azonban nem azt akarta, hogy népe az önigazultság zártkörűségében éljen, kirekesztve magát a világból, semmiféle befolyást sem árasztva többé arra.

Mesterükhöz hasonlóan a tanítványoknak is a világ világosságává kell lenniük minden korszakban. Az Üdvözítő ezt mondta: "[...] Nem rejthetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak", - a ház a világ. Azután hozzáteszi: "Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5:14-16). Éppen ez az, amit Énók, Noé, Ábrahám és Mózes cselekedtek. Éppen ez az, amit Isten elrendelt, hogy népe, Izrael ezt tegye.

A hitetlenségtől, Sátántól irányított gonosz szívük késztette őket a világosság elrejtésére, ahelyett hogy azt a körülöttük élő népekre árasztották volna. Vakbuzgó lelkületük arra indította őket, hogy vagy a pogányok gonosz gyakorlatait kövessék, vagy gőgös kizárólagosságba zárkózzanak be, mintha Isten szeretete és gondoskodása egyedül reájuk terjedne ki.

Amiként a Biblia két törvénnyel ajándékoz meg bennünket: egy változhatatlan és örökkévaló törvénnyel és egy ideiglenes, átmeneti törvénnyel, azonképpen szövetség is kettő van. A kegyelem szövetsége volt az első, amelyet Isten Éden kertjében kötött az emberrel, amikor a bűneset után azt az ígéretet adta, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Ez a szövetség minden embernek bocsánatot és Isten támogató kegyelmét ajánlotta fel a jövőre a Krisztusban való hit és az engedelmesség által. Az örök életet is megígérte nekik az Úr azzal a feltétellel, hogy hűségesek maradnak Isten törvényéhez. A pátriárkák így kapták meg az üdvösség reménységét.

Ugyanezt a szövetséget újította meg Isten Ábrahámmal a következő ígéretben: "És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei..." (1Móz 22:18). Ez az ígéret Krisztusra mutatott. Így fogta ezt fel Ábrahám is (lásd Gal 3:8.16), és bűnei bocsánatáért Krisztusban bízott. Ez volt az a hite, amelyet Isten igazságul számított be néki.

Az Ábrahámmal megújított szövetség Isten törvényének tekintélyét is fenntartotta. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: "[...] Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes" (1Móz 17:1). Isten a következőképpen tett tanúbizonyságot hűséges szolgájáról: "Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet" (1Móz 26:5), az Úr kijelentette neki: "És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad" (1Móz 17:7).

Bár ezt a szövetséget Isten Ádámmal kötötte meg és Ábrahámmal csak megújította, mégis egyedül Krisztus halálával teljesedhetett be. Isten ígérete alapján azóta létezett, mióta Isten először adott hírt a megváltásról és azt hittel elfogadták. Attól az időponttól kedve azonban, amikor Krisztus halálával jóváhagyta ezt a szövetséget, már Újszövetségnek nevezték. Ennek az Újszövetségnek is Isten törvénye az alapja. Egyszerűen arról intézkedett, hogy az emberek ismét összhangba kerüljenek az isteni akarattal. Oda vezette el az embereket, ahol engedelmeskedni tudnak Isten törvényének.

Egy másik szerződés is volt, amelyet a Szentírásban Ószövetségnek neveztek. Ezt a szerződést, szövetséget Isten a Sinai hegyen kötötte meg Izraellel. Ezt a szövetséget az áldozat vére; az ábrahámi szövetséget Krisztus vére hitelesítette. Ezt a szövetséget "második" vagy "új" szövetségnek nevezzük, mivel azt a vért, amellyel megpecsételték, az első szövetség vére után ontották ki. Az, hogy ez az Újszövetség már Ábrahám napjaiban is érvényes volt nyilvánvaló abból a tényből, hogy Isten ígérete és esküje erősítette meg, mégpedig "[...] két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon" (Zsid 6:18).

Ha pedig az ábrahámi szövetség már magában foglalta a megváltás ígéretét, akkor miért alkottak egy másik szövetséget a Sinai hegyen? Rabszolgasága idején a nép nagymértékben elvesztette Isten ismeretét és az ábrahámi szövetség alapelveinek ismeretét is. Egyiptomból való kiszabadításuk után Isten igyekezett feltárni előttük hatalmát és kegyelmét, hogy ezek elvezessék őket oda, ahol minden arra indítja majd őket, hogy egyedül csak őt szeressék és egyedül csak benne bízzanak. Isten azért vezette őket a Vörös-tenger partjára - ahol a nyomukban lévő és őket üldöző egyiptomi hadsereg miatt megmenekülésük lehetetlennek látszott -, hogy felfoghassák teljes tehetetlenségüket és az isteni segítségre való szükségüket. Isten csak azután szabadította ki őket az egyiptomiak kezéből, a biztos pusztulásból, miután megértették helyzetüket. Akkor és ott megtelt a szívük Isten iránti hálával, szeretettel és Isten hatalmában való feltétlen bizalommal. Szabadítójukként Isten magához vonta őket, legalábbis időlegesen.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 11

Isten megígérte Dávidnak, hogy királlyá teszi őt egész Izrael felett. A jövendölés beteljesedése Isten áldásának következménye volt, de emberi közreműködést is igényelt.

Dávid nemes gondolkodású vezér volt. Egy hadjáratban, amikor három katonája életét kockáztatva vitt neki ivóvizet, nem volt hajlandó azt elfogyasztani. Nem akarta szomját emberei élete árán csillapítani. Amikor Saul üldözte őt, és bár a körülmények könnyen lehetővé tették volna, nem akarta megölni üldözőjét. Dávidot ezért mélyen szerették és tisztelték katonái és Izrael népének többsége.

Vetélkedés soha nem háborgatta Dávid lelkét. Biztos volt saját katonai képességeiben, és kétségtelenül legnagyobb becsben tartotta legjobb katonáit. A legmesszebb menőkig megbecsülte őket. Ebben a fejezetben láthatjuk a „Hírességek Csarnokát”, Dávid legkiválóbb harcosainak listáját. Olvashatunk a „harminc” és a „három” hősről is, akik felülmúlhatatlanok voltak Dávid idejében.

Dávid megtanít minket, hogy milyen fontos az Úr ígéreteire várni, és közben tőlünk telhetően mindent megtenni azért, hogy Isten terve életünkben megvalósuljon. Megtanulhatjuk még tőle, hogy a siker nagyrészt kapcsolataink minőségén múlik.

Drága Istenünk, add, hogy legyünk kedvesek és udvariasak a körülöttünk élőkkel, s így mindenekfelett érezzék, hogy szeretjük és megbecsüljük őket!

Jobson Santos

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:

                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.

                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.

                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.

Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch

Társigazgató (nyugalmazott)

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba