2018. május 13., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - május 13 - VASÁRNAP - Az apostolok cselekedetei 19


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Jézus élete 31. fejezet 1035. nap

31. A Hegyibeszéd

Krisztus ritkán gyűjtötte Maga köré kizárólag tanítványait, hogy szavait hallgassák. Nem csupán azokat választotta hallgatóiul, akik ismerték az élet útját.

Célja az volt, hogy elérje a tudatlan, tévelygő tömegeket. Az igazságnak olyan részét tanította, amellyel hozzá tudott férkőzni az elhomályosult értelemhez. Ő maga volt az igazság, örökké áldásra nyújtott kezekkel, felövezett derékkal állt, és intő, kérő, bátorító szavakat szólt, mindenkit fel kívánt emelni, aki Hozzá jött.

A Hegyibeszéd tulajdonképpen a tanítványokhoz szólt, de a sokaság előtt hangzott el. Az apostolok elhívatásuk után elmentek Jézussal a tengerpartra. Kora reggel itt kezdtek az emberek gyülekezni. A galileai városokból jött, szokásos tömegen kívül jöttek Júdeából, sőt magából Jeruzsálemből is; Pereából, Dekapolisból, Idumeából, egészen Júdea déli részéből; Tirusból, Szidonból, és a Földközi-tenger partjának föníciai városaiból. "Amikor hallották, hogy miket mível vala" (Mk 3: 8); "jöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyíttassanak betegségeikből. [...] mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta" (Lk 6:17.19).

A keskeny parton még állva sem kerülhetett mindenki közelébe - aki szeretett volna hallótávolságon belül maradni -, ezért Jézus visszavezette őket a hegyoldalra. Amint egy lankás helyre értek, amely kellemes gyülekezőhelyül kínálkozott a hatalmas tömegnek, leült a fűbe, a tanítványok és a sokaság pedig követték példáját.

A tanítványok helye mindig közvetlenül Jézus mellett volt. A nép folyamatosan tolongott Felé, de a tanítványok érezték, hogy őket nem sodorhatják el színe elől. Szorosan mellé ültek, hogy egyetlen szót se veszítsenek el tanításából. Figyelmes hallgatók voltak, buzgón itták az igazságot, melyet minden népnek, minden időben hirdetniük kellett.

Érezték, hogy a szokásosnál valahogyan többet várhatnak, s még közelebb húzódtak Mesterükhöz. Hitték: hamarosan megalapítja országát, és a délelőtti események is arról győzték meg őket, hogy Jézus erről valamilyen bejelentést fog tenni. A sokaságot is a várakozás érzése járta át, a figyelmes arcok mély érdeklődésről tanúskodtak. Amint a nép leült a zöld hegyoldalon, és várta az isteni Tanító szavait, szívüket betöltötte az eljövendő dicsőség glóriája. Voltak olyan írástudók és farizeusok, akik arra a napra vártak, amikor átvehetik az uralmat a gyűlölt rómaiak fölött, és magukhoz ragadhatják a világ nagy birodalmának gazdagságát és dicsőségét. A szegény parasztok és halászok azt szerették volna hallani, hogy nyomorúságos kunyhóikat, szűkös élelmüket, fáradságos munkájukat, s a holnaptól való félelmüket biztosan fényűző paloták, könnyű idők váltják föl. Remélték, hogy egyetlen, durva felsőruhájuk helyébe - melyet nappal viseltek, s melybe éjjel takaróztak - Krisztus majd elnyomóik fényes, drága ruháit adja. Mindegyikük szívét az a büszke remény hatotta át, hogy Izrael hamarosan megdicsőíttetik a népek között, mint az Úr választott népe, Jeruzsálem pedig felmagasztaltatik, mint a világbirodalom székhelye.

Krisztus letörte a világi nagyság reménységét. A Hegyibeszédben igyekezett a téves nevelés okozta nézeteket eloszlatni, és hallgatóiba helyes elképzelést ültetni országáról, saját jelleméről. Mégsem támadta közvetlenül a nép hibáit. Látta a világnak a bűn miatti nyomorúságát, de nem rajzolta eléjük élesen szánalmas állapotukat. Valami sokkal jobbra tanította őket, mint amit addig ismertek. Nem szállt harcba az Isten országáról alkotott elképzeléseikkel, hanem elmondta, milyen feltételekkel léphetnek be oda, s rájuk hagyta a tanulság levonását annak természetéről. Az általa tanított igazságok nem kevésbé fontosak számunkra, mint a Jézust követő sokaság számára. Nekünk is legalább annyira meg kell tanulnunk Isten országának alapelveit.

Krisztus legelőször az áldás igéit szólta a népnek. Boldogok - mondotta -, akik felismerik lelki szegénységüket, és érzik, hogy megváltásra van szükségük. Az evangéliumot a szegényeknek kell prédikálni. Az Ige nem a felfuvalkodott lelkűeknek tárul fel, akik azt hiszik, hogy gazdagok, és semmire sincs szükségük, hanem azoknak, akik alázatosak és megtört szívűek. Csak egyetlen gyógyforrása van a bűnösnek; csak egyetlen kútja a lelki szegényeknek.

A büszke szív ki akarja érdemelni az üdvösséget, ezzel szemben mind a mennyre való jogcímünk, mind alkalmasságunk Krisztus igazságában rejlik. Az Úr semmit sem tehet az ember megmentésére, amíg az meg nem győződik saját gyengeségéről, le nem vetkőzi minden önelégültségét, s alá nem veti magát Isten irányításának. Ekkor kaphatja meg az ajándékot, melyet Isten nyújtani kíván. Ő semmit sem tart vissza a szükségét átérző lélektől. Az ilyen embernek szabad bejárása van Hozzá, akiben a teljesség lakozik. "Mert így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét" (Ésa 57:15).

Mai Bibliai szakasz: Az apostolok cselekedetei 19

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Efézus a római birodalom negyedik legnagyobb városa volt, közvetlenül Róma, Alexandria és Antiókhia után. Az efézusi arénában 25 000 ember fért el. Védő istene Diána (Artemisz), akinek hatalmas templomában 127 márványoszlop állt. Az a hiedelem járta, hogy Diána szobra a mennyből szállt alá (35. vers). A város Kis-Ázsia kereskedelmi fővárosa volt, tele spiritiszta praktikákkal. Amikor Efézusban jártam, teljesen lenyűgözött mindaz, amit ott láttam. Órákon át sétáltam a régészek által feltárt utcákon. Láttam a nagy könyvtárat, az arénát, a piacteret, a nyilvános illemhelyeket a főközlekedési útvonal mentén. Ahogy letekintettem, láttam azt az utat, amely a kikötőbe vezet, és balra a nép gyülekezetési helyét, elgondolkoztam azon, hogy Isten egyetlen embert használt fel arra, hogy az egész környéket Krisztushoz fordítsa, kezdve az erősen pogány Efézussal.     

Pál elhaladt a város mellett, amikor Jeruzsálembe tartott, de mivel nem tudott ott maradni (ApCsel 18:18-21), így megígérte, hogy visszajön. Amikor ez megtörtént, a városban találta Keresztelő János néhány tanítványát, akik szinte semmit sem tudtak Jézus Krisztusról. Amikor Pál a Megváltóról, szolgálatáról, haláláról, feltámadásáról és a Szentlélek ígéretéről beszélt nekik, mindnyájan teljes szívvel elfogadták. Azonnal elkezdtek más nyelveken szólni és prófétálni (1-7. vers), pontosan úgy, ahogyan 20 évvel korábban pünkösd napján történt.   

Ahogy az előző városokban is, a zsidók Pál ellen fordultak. Teljes efézusi szolgálata több mint két évet vett igénybe, és mindazok, akik Kis-Ázsiának azon a részén laktak, meghallották az Úr Jézus Igéjét.

Ez a kozmopolita központ azonban teljesen át volt itatódva a spiritizmustól. De ahol sátán ereje nyilvánvaló, Isten hatalma még nyilvánvalóbb lesz. Betegek meggyógyultak, és amikor a hitehagyó zsidó pap fiai megpróbálták Pál erejét használni, a démonok, akiket megpróbáltak kiűzni, megtámadták őket. Ez oda vezetett, hogy a hívők teljesen szakítottak a spiritizmussal és elégették varázsló könyveiket. „Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött” (20. vers).

Mit jelent az, hogy olyan eszközei legyünk Istennek, mint Pál volt Efézusban? Talán Pál kérdésével kellene kezdenünk, amit a városban lévő első hívőknek tett fel: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (2. vers). Más szavakkal: Jézus tényleg valóság a ti életetekben: az erő egyetlen forrása Jézus, a Szentlélek szolgálata által. Mit jelent ez? Jézus az, aki legyőzte a sötétség hatalmait. Ha elfogadjuk mindazt, ami Jézus, és mindazt, amit tanít, ezzel együtt elfogadjuk azt az erőt is, amelyet felajánl. Pál értette ezt az igazságot, és így is élt.

Ron E. M. Clouzet

145. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE  31. fejezeteihez (május 13–19.).

Képzeletemben egy napsütéses napot látok Kapernaum poros városában. Miközben Jézus és a tanítványai lassan haladnak az utcákon, körbeveszi őket a helyiek tömege, akik azért jöttek elő házaikból, hogy üdvözöljék őt, és kérésekkel forduljanak hozzá. Hamarosan azonban vallási vezetők érkeznek a városból csoszogva és idegesen Jézushoz. Zavartan árulják el, hogy a helyi százados küldte őket, hogy Jézustól azt kérjék, járjon el a százados beteg szolgája ügyében. Ezt a zavart próbálják levetkőzni magukról, amikor elmagyarázzák Jézusnak, hogy bár római küldte őket, de ez a százados méltó rá. „Mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nékünk.” (Lukács 7:5)

Jézus azonban felfedi számunkra, hogy a vallási vezetők tévedtek az indoklásukkal, hogy miért érdemelte ki ez a pogány ember a segítséget. Megérdemelte a kegyelmet, mert volt hite abban, hogy meg fogja kapni. Ennyi volt az egész. Nem azért, mert jótékonyságból zsinagógát építtetett, vagy azért, mert csodálta a zsidó kultúrát és vallást, hanem azért, mert hitte, hogy Jézus biztosítani fogja számára a legerőteljesebb vágyát és szükségletét.

Erre a részre kitérve Ellen White azt írja: „…Isten kegyelmére az egyetlen jogalapunk az, hogy mennyire szükségünk van rá.” Nem a származás, a gyülekezeti pozíció, a jótékonykodó tettek, az önfeláldozó böjtölések vagy a fennkölt imák azok, amik elérhetővé teszik számunkra, hogy Krisztus kegyelméből részesülhessünk. Hasonlóképpen, nem zár ki bennünket abból, hogy Krisztus tiszta jelleméből részesüljünk sem a szégyenteljes múlt, sem felmenőink vétkei, sem számkivetettségünk, sem pedig az, ha szemernyi bibliai tudással sem rendelkezünk. Éreznünk kell szükségletünket, és hinnünk kell, hogy Krisztus örömmel betölti ezt a szükségletet.

Harley Southwell
Avondale főiskolai hallgató, Ausztrália
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: