Új
olvasmány a fejezet végén a Próféták és királyok 10. fejezetéhez
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány - PRÓFÉTÁK ÉS KIRÁLYOK 10. fejezet 603. nap
Bámulatos az a vendégszeretet, amelyet ez a föníciai
asszony tanúsított Isten prófétája iránt, és csodálatos az a jutalom, amit
hitéért és nagylelkűségéért kapott. "És evett ő is, meg az asszony és a
háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem
fogyott ki, az Úr ígérete szerint, amit megmondott Illés által.
Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház
tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is
lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere?
Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat?
Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből,
felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. ...Azután
háromszor ráborult a gyermekre, és ...kiáltott az Úrhoz: ...Az Úr meghallgatta
Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt.
Ekkor Illés fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a
házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad! Az asszony
így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a
te szádban az Úr igéje!"
A sareptai özvegy megosztotta utolsó falatját Illéssel.
Viszonzásul Isten megőrizte az asszony és gyermeke életét. Isten nagy áldást
ígér mindazoknak, akik a próba és szükség idején megértik és segítik a náluk
szegényebbeket. Isten nem változik. Hatalma nem csökkent Illés ideje óta sem.
Nem kevésbé biztos ma sem az ígéret, mint amikor Megváltónk mondta: "Aki
befogad egy prófétát azért, mert az próféta, prófétának járó jutalmat
kap..." (Mt 10:41).
"A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert
ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg" (Zsid
13:2). Ezek a szavak semmit sem vesztettek érvényükből az idő múlásával.
Mennyei Atyánk most is áldást rejtő alkalmakat helyez el gyermekei útján. Akik
élnek ez alkalmakkal, nagy örömre lelnek. "Ha kenyeret adsz az éhezőnek,
és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és
homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár
földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól
öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz" (Ézsa 58:10-11).
Krisztus ma ezt mondja hűséges szolgáinak: "Aki
titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki
elküldött engem." Nem marad észrevétlenül és jutalom nélkül egyetlen
kedves cselekedet sem, amely az Ő nevében történik. Ez a kedves elismerés
érvényes Isten családjának leggyengébb és legigénytelenebb tagjára is.
"Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek
közül, - akik gyermekek a hitben és Krisztus ismeretében - semmiképpen sem
fogja elveszteni jutalmát" (Mt 10:40, 42).
Az aszály és éhínség hosszú évei alatt Illés buzgón
imádkozott azért, hogy Izráel népe megtérjen a bálványimádásból és ragaszkodjon
Istenhez. A próféta türelmesen várt, amíg az Úr keze súlyosan ránehezedett a
szenvedő országra. Szíve összeszorult a fájdalomtól, amikor látta, hogy
mindenütt nő a szenvedés és a nyomor. Azt kívánta, bárcsak gyors reformációt tudna
indítani. Isten azonban maga vitte véghez tervét, szolgája pedig nem tehetett
mást, csak imádkozott tovább hittel, és várta, amíg eljön a határozott
cselekvés ideje.
Az Akháb korában uralkodó hitehagyás sokéves gonoszság
következménye volt. Ahogy múltak az évek, Izráel lépésről lépésre tért le a
helyes útról. Amint egyik nemzedék követte a másikat, Izráel nem volt hajlandó
az egyenes úton járni. Végül a nép nagy többsége meghódolt a sötétség hatalma
előtt, és elfogadta vezetését.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
126
Miközben a zarándokok
Jeruzsálem felé tartottak, egyik énekük a „megemlékezés dala” volt, ami arról
szólt, miként szabadította meg Isten az Ő népét.
Képzeljük el, micsoda
örömöt és csodálatot éreztek az izraeliták, amikor Círusz kiadta rendeletét,
hogy a zsidó foglyok visszatérhetnek jeruzsálemi otthonukba (lásd Ezsdrás 1.
fejezete). Milyen hálaének volt ajkukon hazafelé menet? Egyet biztosan tudunk:
boldogan dicsőítették Istent!
A 126. zsoltár 2. verse
elmondja nekünk, hogy Isten népének visszatérése az ígéret földjére (ez már a
második szabadulás, ami után hazatérhettek) olyan esemény volt, amire a
szomszédos népek is felfigyeltek, és még a hitetlenek is elismerően szóltak
Istenről, mondván: „Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!”
Én mélységes vigaszt
merítek ebből a szakaszból, különösen életem azon időszakaiban, amikor úgy
tűnik, semminek sincs értelme, mert nem látom az aratását mindannak, amit időm
és erőm odaáldozásával elvetettem. Az ilyen igék segítségével megyek tovább, és
nyerek reménységet. Isten így bátorít engem: „Hálaénekkel ajkadon és áldással
kezedben térsz majd vissza a bőség földjére, és nevemet dicséred örökké!”
Cindy
Nash
84. heti olvasmány a PRÓFÉTÁK ÉS KIRÁLYOK 10. fejezetéhez (március 5-11.).
Illés és a sareptabeli
özvegyasszony története mindig is egyike volt a kedvenceimnek. Ez a történet
Isten gondviseléséről és védelméről szól, amelyet nem csak Illés, hanem az
özvegy és a fia számára is biztosított. Az, hogy Isten megparancsolta Illésnek,
hogy „pogány földön keressen menedéket” egy újabb emlékeztető arra, hogy Isten
útjai és a gondolatai is magasabbak a miénknél.
Ahogyan Isten a
Bibliában már sok asszony életében tette, az özvegyet is arra kérte, hogy
bízzon Benne, ami az életét és a fia életét illeti. Csodálom az ő Illésnek
adott engedelmes válaszát, hogy megbízott Isten ígéretében, és a legvégsőkig
elment, mint háziasszony: Illés szükségleteit a sajátja elő helyezte. Isten
elsőkézből ismeri a szülő és gyermek közti mély szeretetet. Éppen úgy, ahogyan
Ábrahám hite elnyerte jutalmát, és visszakapta a fiát, amikor az özvegyasszony
fia beteg lett és meghalt, Isten elküldte Illést, hogy hozza vissza őt az
édesanyja számára.
Ez engem arra
emlékeztet, amikor gyakran az életem során Isten az én személyes hitemet tette
próbára. Emlékszem a mérhetetlen megfeszítettségre, amikor a férjem és én
éreztük az elhívást az írországi önellátó szolgálatra. Isten várt az utolsó
percig, hogy eladjuk a házunkat, majd hűségesen ellátott minket, és megadta
szükségleteinket a tengerentúli nyolc és fél évnyi szolgálatunk során.
Mi nem tudunk többet
adni, mint Isten. Ő mindig megjutalmazza a hitünket, bár néha váratlan utakon.
Isten a legfőbb Adományozó!
Annemarie Freeman
Munkaterapeuta,
háztartásbeli anyuka, lelkészfeleség
Georgia, USA
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése