2016. december 22., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 23 - PÉNTEK - Zsoltárok 53

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 530. nap

Miután Akhitófelnek sikerült saját biztonságát megerősíteni az összeesküvésben, arra buzdította Absolont, hogy azonnal vegye üldözőbe Dávidot: "Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert, hogy felkeljek, és üldözzem Dávidot ez éjjel. És megtámadom őt, míg fáradt és erőtlen kezű; megrettentem őt, és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm. És visszavezetem tehozzád az egész népet, mert az egésznek visszatérése attól a férfiútól függ, akit te üldözöl; és akkor az egész nép békességben lesz" (2Sám 17:1-3). Ezt a tervet a király többi tanácsosai is helybenhagyták. Ha azonban követik a tervben foglalt tanácsokat, akkor bizonyos, hogy Dávidot csak Isten közvetlen közbelépése mentheti meg. Az eseményeket azonban olyan valaki irányította, akinek a bölcsessége nagyobb volt Akhitófel bölcsességénél. "Az Úr parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra" (2Sám 17:14).

Khúsait nem hívták meg a tanácskozásra, ő pedig hívatlanul nem tolakodott oda, nehogy a kémkedés gyanúját keltse maga ellen. A tanácskozás befejezése után azonban maga Absolon közölte vele Akhitófel tervét. Khúsai látta, hogyha az ajánlott tervet követnék, akkor Dávid elveszne. Ezért így szólt: "Nem jó tanács az, amelyet Akhitófel ez egyszer adott. És monda Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az ő emberei igen erős vitézek és igen elkeseredett szívűek, mint a kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, ki nem alszik a néppel együtt. Ilyenkor ő valami barlangban lappang, vagy valami más helyen" (2Sám 17:7-9). Azután azzal is érvelt, hogyha Absolon haderői üldöznék Dávidot és nem tudnák elfogni a királyt, és így kudarcot szenvednének, akkor ez bizony elcsüggesztené őket és mindez nagy kárt okozna Absolon ügyének: "[...] mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erős vitéz, és azok is, akik vele vannak, erős vitézek" (2Sám 17:10). Másik tervet tanácsolt, amely vonzó volt a hiú és önző természetű Absolon számára, aki vágyott kimutatni erejét.

"Én azért azt tanácsolom, hogy gyűjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind Bersebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba. Akkor aztán támadjuk meg őt azon a helyen, ahol található, és úgy lepjük meg őt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, akik vele vannak, egy se maradjon meg. Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott."

"És monda Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa az Akhitófel tanácsánál" (2Sám 17:11-14). Volt azonban valaki, akit Khúsai tanácsa nem csapott be, aki világosan meglátta Absolon végzetes tévedésének eredményét. Akhitófel már tudta, hogy a lázadó ügye elveszett. Azt is tudta, hogy bármi lehet is majd Absolon sorsa, de annak a tanácsosnak a számára nem volt semmi remény, aki felbujtotta őt a legnagyobb bűnre. Akhitófel bátorította fel Absolont a lázadásra. Az ő tanácsa vette rá a legundorítóbb gonoszság elkövetésére, atyjának megszégyenítésére. ő tanácsolta Dávid megölését és tervelte ki ennek teljesítését. ő vágta el az utolsó lehetőségét is annak, hogy Absolon kibékülhessen a királlyal. Most pedig Absolon más valakit részesített előnyben. Az irigy, haragos és elkeseredett Akhitófel pedig "[...] megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az ő városába; és elrendezvén háznépének dolgát, megfojtá magát, és meghala" (2Sám 17:23). Ez lett az eredménye egy olyan ember bölcsességének, aki igen magas szellemi adottságai ellenére nem Istentől kért tanácsot. Sátán az embereket hízelgő ígéretekkel csábítja el. Végül azonban minden lélek rájön arra, hogy "a bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23).

Khúsai nem volt bizonyos abban, hogy az ingadozó király majd követi-e tanácsát. Ezért időt nem vesztegetve azt üzente Dávidnak, hogy késlekedés nélkül keljen át a Jordán túlsó partjára. A papoknak, akik üzenetét a fiaik útján közvetítették, azt mondta: "Ilyen s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak és Izráel véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam. Azért sietve küldjetek el, és izenjétek meg Dávidnak ilyen szóval: Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképpen el ne nyelettessék a király és az egész nép, mely vele van" (2Sám 17:15-16).

Az üzenetet vivő ifjakra gyanakodtak és üldözőbe is vették őket, de sikerült teljesíteniük küldetésüket. A menekülés első napjának végén Dávid a fáradságtól és fájdalomtól kimerülve, megkapta azt az üzenetet, hogy még az éjjel át kell kelnie a Jordánon, mert fia az életére tör.

Milyen érzései lehettek az atyának és királynak, akit ilyen kegyetlen igazságtalanság ért a fia részéről, és aki ebbe a szörnyű veszélybe került? A hatalmas, erős embert, a háborúkban edzett férfit, a királyt, akinek a szava törvény volt, akit szeretett fia árult el, - akinek sok mindent elnézett és akiben balgán megbízott - akivel igazságtalanul bántak és elhagyták azok az alattvalói, akiket a tisztelet és a hűség legerősebb szálai kötöttek hozzá - vajon milyen szavakban önthette ki most Dávid lelkének érzéseit? Legsötétebb megpróbáltatásának órájában Istenben bízott és így énekelt:

"Uram! mennyire megsokasodtak ellenségeim!
sokan vannak a reám támadók!
Sokan mondják az én lelkem felől:
Nincs számára segítség Istennél.
De te, óh Uram! paizsom vagy nékem,
dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet.
Felszóval kiálték az Úrhoz,
és ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.
Én lefekszem és elalszom; felébredek,
mert az Úr támogat engem.
Nem félek sok ezernyi néptől sem,
amely köröskörül felállott ellenem.
Kelj fel Uram, tarts meg engem Istenem,
mert te verted arcul minden ellenségemet;
a gonoszok fogait összetörted.
Az Úré a szabadítás;
legyen a te népeden a te áldásod"
(Zsolt 3:2-9).

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 53

Az 53. zsoltár majdnem tökéletes mása a 14.-nek. A 14. zsoltárt Dávid úgy írta meg, ahogy ma is ismerjük, de ez a zsoltár annak átdolgozása egy újabb helyzetre vonatkozóan. Mindkettő a bolond gonosztevőkhöz szól, akik azt mondják, hogy nincsen Isten, de mindegyik zsoltár az istentagadó gonosztevők más-más csoportjára vonatkozik. E zsoltár szerint „majd egyszer igen megrettennek, akik addig nem rettegtek! Mert szétszórja Isten a támadóid csontjait, megszégyeníted őket, mert Isten megvetette őket” (6. vers). Ez az után íródhatott, miután Szanhérib megtámadta Jeruzsálemet, csak hogy Isten angyala elpusztítsa a 185 ezer fős hadseregét, és a csontjaikat szétszórva hagyja a város falain kívül.

„A bolond azt mondja a szívében, hogy nincs Isten” (2. vers) Ez nem azt jelenti, hogy tagadná Isten létezését. Az ősi világban gyakorlatilag senki sem volt ateista, mindenki hitt a természetfeletti lények létezésében. Ám a bolond életvitele nincsen tekintettel Istenre. Szerinte Isten beleavatkozik az életébe, és ezt ő inkább nem szeretné. Mégis, ha a dolgok rosszra fordulnak, a saját szívével vitatkozik, és ösztönösen egy nála nagyobb külső hatalomhoz folyamodik.

Ha azzal a gondolattal éljük a mindennapi életünket, hogy Isten nem létezik, valóban a legnagyobb bolondok vagyunk. Vagy ha Istent egy „szombati dobozban” tartjuk, amit naplementekor bezárunk, hogy folytathassuk a saját önző, kusza életünket a következő hat nap folyamán, és alig-alig gondolunk rá a következő szombatig.

A bolondnak, aki azt mondja, hogy nincs Isten, „romlottak és utálatosak a tettei, senki sem tesz jót” (2. vers). Ha Istent figyelmen kívül hagyjuk, valóban nincsen semmilyen erkölcsi viszonyítási alapunk.  Mindenki azt teszi, ami a saját szemében helyes. Az ateisták úgy hiszik, hogy az erkölcsiség teljesen a társadalmi kultúrától és a lelkiismerettől függ.  Azonban mindkét koncepció megbízhatatlannak és értéktelennek mutatkozik egy olyan világban, ahol az evolúciós elmélet „foggal-körömmel” farkastörvénye uralkodik, és mindenki önmagának él, bármilyen eszközt felhasználva. Ennek az istentelen elméletnek az önfenntartás az alapelve, az önmegvalósítás a fő célja, és akárhogy is, az önpusztítás a végső realitása.

Ám Isten nem zárható ki a teremtményei szívéből. „Isten letekint a Mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e közöttük értelmes, aki keresi Istent.” (3. vers) Ő nem távozott messze tőlünk. Érdekeljük Őt, és tudja, hogy az élet legjava Őkörülötte forog. A tudomány értelmi önteltsége, amely megtagadja, visszautasítja Isten eszméjét, soha nem lesz képes kielégíteni a lélek valós éhségét, vagy helyreállítani világunk súlyos megtörtségét.  Ám ahol csak Istent keresik, és megtalálják, a béke és a teljesség, a tervszerűség és a remény érzése jelenik meg.

Garth Bainbridge

73. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez (dec. 18-24.).

Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva. Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző kívánságai mellett.”

Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit, amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját. Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút, Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog Absolon felett.

Azonban Isten még mindig szerette Dávid királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul kegyelemért és bocsánatért.

Cathy Zuver

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése