2016. szeptember 12., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 12 - HÉTFŐ - Eszter 3

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 53. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezet 428. nap

"És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből" (Bír 2:12); "[...] és vezeté őket, mint nyájat a pusztában. Haragra ingerelték őt magaslataikkal, és bosszantották faragott bálványaikkal." Ezért az Úr "elveté magától silói hajlékát, a sátort, amelyben lakott vala az emberek között; sőt fogságba viteté erejét, dicsőségét pedig ellenség kezébe" (Zsolt 78:52.58.60-61). Isten mégsem hagyta el teljesen népét. Mindig volt maradék, mely hű volt Jahvéhoz, és az Úr időről-időre hűséges, bátor férfiakat választott, hogy ledöntsék a bálványokat és megszabadítsák Izraelt ellenségeitől. De amikor ezek a férfiak meghaltak, a nép fokozatosan visszatért bálványaihoz, s így a bukás és büntetés, a beismerés és szabadulás története állandóan ismétlődött.

Mezopotámia királya, Moáb királya, azután a filiszteusok és a hásori kananeusok Sisera vezetése alatt egymásután Izrael elnyomói lettek. Az Úr szabadítót adott: Othnielt, Sámgárt, Ehudot, Deborát és Bárákot népe megszabadítására. De ismét "[...] gonoszul cselekedének az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, azért adá őket az Úr a Midiániták kezébe" (Bír 6:1). Ez ideig a Jordán keleti partján lakó törzsek nem szenvedtek sokat az ellenségtől, de ez a mostani csapás mindenekelőtt őket érintette.

Kánaán déli részén az amálekiták, a keleti határoknál a pusztán túl a midiániták voltak még mindig Izrael kérlelhetetlen ellenségei. Az utóbbi nemzetet Mózes idejében csaknem teljesen kiirtották az izraeliták, de azóta nagyon elszaporodtak és hatalmas nemzetté lettek. Bosszúra szomjaztak és most, hogy Isten visszavonta védelmező kezét Izraeltől, itt volt a bosszú ideje. Nemcsak a Jordán keleti partjának törzse, hanem az egész ország szenvedett pusztításuktól. A puszta kegyetlen, vad lakói "[...] csapatosan jöttek, mint a sáskák" (Bír 6:5) - nyájaikkal és csordáikkal. Pusztító pestisként szóródtak szét az országban a Jordántól a filiszteus síkságig. Akkor jöttek, amikor a gabona érni kezdett és addig maradtak, amíg a föld utolsó termését begyűjtötték. Megfosztották a földet termésétől, a lakosságot kifosztották és bántalmazták, azután újból visszatértek a pusztába. Így a nyitott országban lakó izraeliták arra kényszerültek, hogy elhagyják otthonaikat és fallal körülvett városokba gyűljenek, menedéket keressenek az erődítményekben, sőt oltalmat találjanak a barlangokban és sziklaerődítményekben a hegyek között. Hét évig folytatódott ez az elnyomás, és amikor a nép nyomorúságában figyelt az Úr feddésére és megvallotta bűnét, Isten újra segítőt támasztott nékik.

Gedeon a Manassé törzséből való Jóás fia volt. Annak a résznek, amelyhez ez a család tartozott, nem volt vezető szerepe, de Joás családja kitűnt bátorságával és becsületességével. Joás bátor fiairól azt mondják, "[...] mindenik olyan arcú, mint egy-egy királyfi" (Bír 8:18). A midiánitákkal való küzdelemben egy kivételével mind elestek, és ez az egy félelmetessé tette nevét a portyázók előtt. Az Úr hívta el Gedeont, hogy szabadítsa meg népét. ő ebben az időben gabonacsépléssel foglalatoskodott. Kevés gabonát elrejtett, de nem mervén azt kicsépelni a szokásos cséplőpadon, a borsajtóhoz közeli helyhez ment. Mivel még messze volt a szőlőérés ideje, ezért kevés figyelmet fordítottak most a szőlőskertekre. Amint Gedeon titokban és csendben dolgozott, szomorúan fontolgatta népe sorsát és azt latolgatta, hogyan lehetne népéről az elnyomók igáját letörni.

Hirtelen megjelent "az Úrnak angyala" és így szólította meg őt: [...] Az Úr veled, erős férfiú!" (Bír 6:11-12).

"[...] Kérlek uram, - válaszolta - ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? és hol vannak minden ő csoda dolgai, amelyekről beszéltek nékünk atyáink, mondván: Nem az Úr hozott-é fel minket Egyiptomból?! Most pedig elhagyott minket az Úr, és adott a Midiániták kezébe" (Bír 6:13).
A menny követe ezt felelte: "[...] Menj el ezzel a te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?" (Bír 6:14).

Gedeon jelt kért, hogy az, aki most megszólította, a szövetség Angyala-é, aki a múltban Izraelért tevékenykedett. Isten angyalai, akik egykor Ábrahámmal beszéltek, ottmaradtak, hogy vendégszeretetében részesüljenek. Most Gedeon is arra kérte a mennyei hírnököt, maradjon nála vendégül. Sátorába sietvén, szűkös készletéből gödölyét és kovásztalan kenyeret készített és eléje tette. De az angyal megparancsolta néki: "[...] Vegyed a húst és a kovásztalan kenyereket, és rakd erre a kősziklára, és a hús levét öntsd rá" (Bír 6:20). Gedeon úgy cselekedett, és ekkor megkapta a kívánt jelt. Pálcájával az angyal "[...] megérinté a húst, és a kovásztalan kenyeret; és tűz jött ki a kősziklából, és megemészté a húst és a kovásztalan kenyereket" (Bír 6:21). Ekkor az angyal eltűnt szemei elől.

Mai Bibliai szakasz: Eszter 3

Hámán a király utáni első ember volt, és mindenkinek meg kellett hajolnia előtte. Márdokeus azonban megtagadta ezt. Feltételezhetjük, hogy Márdokeus, mint jó perzsa kormányzati alkalmazott, minden további nélkül meghajolt a király előtt, de Hámán előtt nem. Hámán igencsak felháborodott ilyen tiszteletlenség láttán.

Hámán tele volt büszkeséggel, kapzsisággal és irigységgel, csakúgy, mint Lucifer. És az, hogy Márdokeus nem hajolt meg előtte, nem fért össze a jellemvonásaival. Hámán és Márdokeus olyan élesen különböztek egymástól, mint amilyen távol estek egymástól ősi vérvonalaik.

Hámán az amálekiták leszármazottja volt, a zsidó nép ősi ellenségéé. Nem sokkal az után, hogy elhagyták Egyiptomot, Izrael népét megtámadták az amálekiták, és maga Isten jelentette ki a hosszúra nyúló ellenségeskedést a két nép között. Később Saul – Márdokeus felmenője – harcba vonult Agág király és népe ellen. Saul nem hajtotta végre maradéktalanul, amit Isten kért tőle. Emiatt ültette Saul helyére Dávidot az Úr. Az agágita Hámán előtt való meghajlás az engedetlenség jele, és mélységesen megalázó lett volna a benjáminita Márdokeus számára.

Hámán dühét nem csillapította volna csupán Márdokeus halála. Büszkeségéért viselt bosszúja a Perzsiában élő összes zsidó életét követelte. Sorsot vetettek, hogy melyik napra essen a zsidók lemészárlása.
Anélkül, hogy megnevezné ellenségeit, Hámán a királyságban szétszóródva élő különös emberekről beszél a királynak. És nyilvánvalóan tekintet nélkül ezekre az emberekre, a király gondatlanul átnyújtja pecsétgyűrűjét. Hámán megírja a törvényt, lepecsételik a király gyűrűjével, és kézbesítik az egész királyságban. A rendelet nyers és hideg nyelvezete a 13. versben sokkoló, és nem szabad elmennünk e szavak jelentése mellett. Egyetlen zsidó – legyen az fiatal, öreg, gyermek vagy nő – számára sem volt kímélet. Hámán még gáláns fizetséget (körülbelül 6 havi adóbevétellel megegyező értéket) is felajánlott a királynak a zsidók elpusztításának előjogáért.

E történet szoros párhuzamba vonható az utolsó napok eseményeivel, amelyekről a Jelenések könyve 13. és 20. fejezeteiben olvasunk. A halálos ítélet közzététetik, hogy megszabaduljanak Isten embereitől. Góg és Magóg Isten ellenségeit szimbolizálják, és a rendelet szavai Agágtól származnak. A Jelenések könyve ennek a történetnek a megismétlődését vetíti előre a végidőre a keresztények számára. Szerencsére Isten embereinek története az ókori Perzsiában nem ér véget a 3. fejezetben. A nagy küzdelem vége közeledik, és tudjuk, hogy egy boldog befejezésnek nézünk elébe.

Jean Boonstra

59. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezetéhez (szept. 11-17).

Az izraeliták történetének ismerősnek kell lennie számunkra, hiszen sok szempontból mi mindannyian ugyanezt a történetet éljük saját életünkben.

Csak egy pillanatba kerül, amíg nem engedelmeskedünk Isten akaratának -  mint ahogyan az izraeliták tették, amikor nem irtották ki a kánaánitákat -  és szem elől veszítjük Istent. Isten bőséges áldást ígér azoknak, akik megtartják a parancsolatait, szeretik és tisztelik Őt.

Ez túl soknak bizonyult Isten állítólagos népe számára, és hamarosan azon kapták magukat, hogy ugyanazokat a bűnöket követik el, amelyek a kánaánitáknak volt szokása. Csak idő kérdése volt, és Isten teljesen kikerült a képből. A helytelen választásuknak köszönhetően hét évig rabságban kellett élniük.

Néha ilyeneknek kell bekövetkeznie, ahhoz, hogy felismerjük a szükségét, hogy Isten akaratát kövessük, ne pedig a sajátunkat az életben.

Ebben a történetben a gyönyörű rész Isten kegyelme. Még az után is, hogy Isten népe végképp ellene fordult, ellenszegülve az Ő akaratának, Ő még mindig megbocsátott nekik. Kinyújtotta szerető karját, és megmentette őket a rabságból, Gedeon kis hadseregének szolgálatkész hívei segítségével. Isten arra utasította Gedeont, hogy ne egy óriási hadsereggel menjen, akik a győzelemmel magukat dicsőítenék, hanem kevés számú emberrel, akik állhatatosan kitartottak a Krisztussal való, megalkuvást nem ismerő élet mellett.

Ami számomra kiütközött, az a következő: „Nem annyira a nagy tömegek dicsőítik az Urat, hanem azoknak az embereknek a jelleme, akik Őt szolgálják.” Álljunk hát biztosan a lábunkon az utolsó időkben, meg nem ingatva az engedékenység és a kísértések által, hanem szemünket tartsuk mindig a Krisztussal való öröklét győzelmén.

Jill Simpson, ifjúságvezető és diakonissza
 Westminster HNA gyülekezet
Dél-Karolina, USA

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése