Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 346. nap
Sokan
vannak olyanok, akik megpróbálják összekeverni ezt a két törvényrendszert. A
ceremóniális törvényről beszélő helyeket használják fel annak bizonyítására,
hogy az erkölcsi törvényt Isten eltörölte. Ez azonban a Szentírás üzenetének
elferdítése, kiforgatása. A két törvényrendszer közötti különbség átfogó és
világos. A szertartási törvények rendszere olyan jelképekből áll, amelyek
Krisztusra mutatnak, az ő áldozatára és papságára. Ezt a szertartási törvényt,
áldozataival és rendeleteivel együtt a hébereknek addig kellett végrehajtaniuk,
míg a jelkép nem találkozott a valósággal Krisztus halálában, aki Isten
bárányaként elveszi a világ bűneit. Ezután az összes áldozati felajánlásoknak
meg kellett szűnniük. Ezt a törvényt Krisztus "[...] eltette az útból,
odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14). A Tízparancsolat törvényét
illetőleg azonban a zsoltáríró ezt mondja: "Uram! örökké megmarad a te
igéd [...]" (Zsolt 119:89). Maga Krisztus pedig ezt mondja: "Ne
gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem
jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom
néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen
pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt 5:17-18). Itt
Jézus nem csupán azt tanítja, hogy Isten törvénye mit kívánt a múltban és az ő
idejében, hanem azt is, hogy az érvényben marad az ég és a föld fennállásáig.
Isten törvénye éppen olyan változatlan, mint az ő trónja. Isten törvénye
kötelező erejű az emberi nemzetség minden korszakában.
A Sinai
hegyről kihirdetett törvényről Nehémiás ezt mondja: "És a Sinai hegyre
leszállál, s szólál velük az égből, s adál nekik helyes végzéseket, igaz
törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat" (Neh 9:13). Pál pedig,
"a pogányok apostola", ezt jelenti ki: "Ám a törvény szent, és a
parancsolat szent és igaz és jó" (Róm 7:12). Ez nem lehet más mint a
Tízparancsolat, mert éppen ez az a törvény, amely azt mondja: "Ne
kívánd".
Noha az
Üdvözítő halála véget vetett a szertartások törvényének, de a legkevésbé sem
csökkentette az erkölcsi törvény iránti kötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az
a tény, hogy Krisztusnak az erkölcsi törvény megszegéséért kellett meghalnia,
azt bizonyítja, hogy ez a törvény állandó és változhatatlan.
Azok,
akik azt állítják, hogy Krisztus Isten törvényének eltörléséért jött el és
azért, hogy félretegye az Ótestamentumot, azok úgy beszélnek a zsidóságról,
mint a sötétség egyik korszakáról, és azt állítják, hogy a héberek vallása csak
formaságokból és ceremóniális szertartásokból állt. Ez azonban tévedés. A szent
történelem minden oldalán, amelyre Istennek az ő választott népével való
kapcsolatát jegyezték fel, égető nyoma van a nagy "VAGYOK"-nak. Az
emberek fiainak Isten soha nem adott hatalmáról és dicsőségéről nagyobb
kinyilatkoztatásokat, mint akkor, amikor egyedül őt ismerték el Izrael uralkodójának
és amikor törvényt adott népének. Itt nem emberi kézben volt a jogar. Izrael
láthatatlan királyának méltóságteljes megjelenése elképzelhetetlenül fenséges
és leírhatatlan volt.
Az
isteni jelenlétnek e kinyilatkoztatásaiban Isten dicsősége látszott meg
Krisztus útján. Nem csak az Üdvözítő adventje alkalmával, hanem a bűneset és a
megváltás utáni korszakokban is. Krisztusban békéltette meg Isten önmagával a
világot (2Kor 5:19). Krisztus volt az alapja és a középpontja az áldozati
rendszernek a pátriárkák korszakában csakúgy, mint a zsidók idejében.
ősszüleink bűne óta nem volt többé semmiféle közvetlen érintkezés Isten és az
ember között. Az Atya Krisztus kezébe adta a világot, hogy az ő közbenjárói
tevékenysége útján megválthassa az embert és igazolhassa Isten törvényének
tekintélyét és szent voltát. Az ég és a bűnbe esett emberi nemzetség közötti
közösség csak Krisztus útján jöhetett létre. Isten Fia volt az, aki
ősszüleinknek a megváltás ígéretét adta. ő volt az, aki a pátriárkáknak
kijelentette magát. Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes megértették az
evangéliumot. Az üdvösséget az ember helyettese és kezese útján keresték. Az
ősidőknek e szent emberei közösségben voltak azzal az Üdvözítővel, aki
eljövendő volt hozzánk emberi testben. Sőt néhányan közülük szemtől-szemben
beszélgettek Krisztussal és a mennyei angyalokkal.
Krisztus
nemcsak a pusztában volt a héberek vezetője - ő volt az az Angyal, aki Jahve
nevét viselte, és aki felhőoszlopba burkolva járt a nép előtt -, de ő volt az
is, aki Izraelnek a törvényt adta. A Sinai hegy félelmetes dicsősége közepette
Krisztus az egész nép hallatára kijelentette Atyja Tízparancsolatát. Krisztus
volt az, aki a kőtáblákba vésett törvényt odaadta Mózesnek.
Krisztus
volt az, aki a próféták által szólott népéhez. Péter apostol a keresztény
egyházhoz írt levelében azt mondja, hogy a próféták az eljövendő üdvösség felől
prófétáltak, "Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a
Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus
szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről" (1Pét 1:10-11). Krisztus
hangja az, amely az Ótestamentum útján hangzik felénk: "[...] Jézus
bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).
Tanításaival
- mialatt személyesen ott járt az emberek között -, maga Jézus irányította az
emberek figyelmét az Ótestamentumra. Ezt mondta a zsidóknak: "Tudakozzátok
az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek
azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam" (Jn 5:39). Ebben az időben az
Ótestamentum könyvei voltak az egyedüli részei a Bibliának, amelyek már írásban
léteztek. Ismét Isten Fia volt az, aki kijelentette: "[...] Van Mózesük és
prófétáik; hallgassák azokat." Azután hozzátette: "[...] Ha Mózesre
és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak
közül feltámad" (Lk 16:29.31).
Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 9
A Krónikák első könyve ezen részének, és
lelki családfánk zárásaként figyelmünk most a templomra, és a templom őreire
irányul. Ebben a kilenc fejezetben teljesen körbejárhatjuk a megváltás tervét
és emberi örökségünket.
A fejezet első verse szinte madártávlatból szemléli a képet azzal az utalással, hogy egész Izraelt származási jegyzékbe vették. Majd a fókusz gyorsan átkerül Jeruzsálemre és az emberekre, akik ott éltek. A városlakók, és a környező hegyek lakói közül sokan a templomban szolgáltak, és feladatuk kezdetben szorosan összetartotta őket.
A fejezet első verse szinte madártávlatból szemléli a képet azzal az utalással, hogy egész Izraelt származási jegyzékbe vették. Majd a fókusz gyorsan átkerül Jeruzsálemre és az emberekre, akik ott éltek. A városlakók, és a környező hegyek lakói közül sokan a templomban szolgáltak, és feladatuk kezdetben szorosan összetartotta őket.
Jeruzsálemben olyan embereket találhatunk, akiknek példát kellett másoknak mutatnia. A papok, a léviták, a kapuőrök mind itt éltek. Olyan feladataik voltak, amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy elszámoltathatóak vagyunk Isten munkájában. Elkötelezettek voltak az iránt, hogy rendben és tisztán tartsák a templomi szolgálat helyét – mindent gondosan kezeltek: az anyagi javakat, a berendezéseket; valamint biztosították, hogy az istentiszteletre az áldozat és a zene minden pillanatban készen álljon.
Azok, akik a templomban dolgoztak, minden nap látták, hogyan játszódik le a megváltás terve igen valósághűen a szentély életében. Gondosan végezték szent munkájukat. Mi is ennyire vigyázunk mindennapjainkban, hogy mások is észrevegyék, miként válaszolunk Isten megváltási tervére?
Christopher
Beason
47. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez
(jún. 19-25).
Nádáb és Abihu
története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos
történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre?
Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:
1) Az alkohol megrontja az
ítélőképességet, néha halálos következményekkel.
2) Isten szent; tisztelettel és
áhítattal kell megközelítenünk Őt.
3) A lelki vezetői rangban lévő
személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.
Az alábbi megállapítást különösen
gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a
bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”
A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra
összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség
fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba
vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.
Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és
Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint
Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni,
Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a
szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így
„megújult”.
Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul
és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!
Cindy Tutsch
Társigazgató (nyugalmazott)
Ellen G. White Intézet
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése