2016. június 22., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 22 - SZERDA - 1 Krónikák 9

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 32. fejezet 346. nap

Sokan vannak olyanok, akik megpróbálják összekeverni ezt a két törvényrendszert. A ceremóniális törvényről beszélő helyeket használják fel annak bizonyítására, hogy az erkölcsi törvényt Isten eltörölte. Ez azonban a Szentírás üzenetének elferdítése, kiforgatása. A két törvényrendszer közötti különbség átfogó és világos. A szertartási törvények rendszere olyan jelképekből áll, amelyek Krisztusra mutatnak, az ő áldozatára és papságára. Ezt a szertartási törvényt, áldozataival és rendeleteivel együtt a hébereknek addig kellett végrehajtaniuk, míg a jelkép nem találkozott a valósággal Krisztus halálában, aki Isten bárányaként elveszi a világ bűneit. Ezután az összes áldozati felajánlásoknak meg kellett szűnniük. Ezt a törvényt Krisztus "[...] eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14). A Tízparancsolat törvényét illetőleg azonban a zsoltáríró ezt mondja: "Uram! örökké megmarad a te igéd [...]" (Zsolt 119:89). Maga Krisztus pedig ezt mondja: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt 5:17-18). Itt Jézus nem csupán azt tanítja, hogy Isten törvénye mit kívánt a múltban és az ő idejében, hanem azt is, hogy az érvényben marad az ég és a föld fennállásáig. Isten törvénye éppen olyan változatlan, mint az ő trónja. Isten törvénye kötelező erejű az emberi nemzetség minden korszakában.

A Sinai hegyről kihirdetett törvényről Nehémiás ezt mondja: "És a Sinai hegyre leszállál, s szólál velük az égből, s adál nekik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat" (Neh 9:13). Pál pedig, "a pogányok apostola", ezt jelenti ki: "Ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó" (Róm 7:12). Ez nem lehet más mint a Tízparancsolat, mert éppen ez az a törvény, amely azt mondja: "Ne kívánd".

Noha az Üdvözítő halála véget vetett a szertartások törvényének, de a legkevésbé sem csökkentette az erkölcsi törvény iránti kötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az a tény, hogy Krisztusnak az erkölcsi törvény megszegéséért kellett meghalnia, azt bizonyítja, hogy ez a törvény állandó és változhatatlan.

Azok, akik azt állítják, hogy Krisztus Isten törvényének eltörléséért jött el és azért, hogy félretegye az Ótestamentumot, azok úgy beszélnek a zsidóságról, mint a sötétség egyik korszakáról, és azt állítják, hogy a héberek vallása csak formaságokból és ceremóniális szertartásokból állt. Ez azonban tévedés. A szent történelem minden oldalán, amelyre Istennek az ő választott népével való kapcsolatát jegyezték fel, égető nyoma van a nagy "VAGYOK"-nak. Az emberek fiainak Isten soha nem adott hatalmáról és dicsőségéről nagyobb kinyilatkoztatásokat, mint akkor, amikor egyedül őt ismerték el Izrael uralkodójának és amikor törvényt adott népének. Itt nem emberi kézben volt a jogar. Izrael láthatatlan királyának méltóságteljes megjelenése elképzelhetetlenül fenséges és leírhatatlan volt.

Az isteni jelenlétnek e kinyilatkoztatásaiban Isten dicsősége látszott meg Krisztus útján. Nem csak az Üdvözítő adventje alkalmával, hanem a bűneset és a megváltás utáni korszakokban is. Krisztusban békéltette meg Isten önmagával a világot (2Kor 5:19). Krisztus volt az alapja és a középpontja az áldozati rendszernek a pátriárkák korszakában csakúgy, mint a zsidók idejében. ősszüleink bűne óta nem volt többé semmiféle közvetlen érintkezés Isten és az ember között. Az Atya Krisztus kezébe adta a világot, hogy az ő közbenjárói tevékenysége útján megválthassa az embert és igazolhassa Isten törvényének tekintélyét és szent voltát. Az ég és a bűnbe esett emberi nemzetség közötti közösség csak Krisztus útján jöhetett létre. Isten Fia volt az, aki ősszüleinknek a megváltás ígéretét adta. ő volt az, aki a pátriárkáknak kijelentette magát. Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és Mózes megértették az evangéliumot. Az üdvösséget az ember helyettese és kezese útján keresték. Az ősidőknek e szent emberei közösségben voltak azzal az Üdvözítővel, aki eljövendő volt hozzánk emberi testben. Sőt néhányan közülük szemtől-szemben beszélgettek Krisztussal és a mennyei angyalokkal.

Krisztus nemcsak a pusztában volt a héberek vezetője - ő volt az az Angyal, aki Jahve nevét viselte, és aki felhőoszlopba burkolva járt a nép előtt -, de ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta. A Sinai hegy félelmetes dicsősége közepette Krisztus az egész nép hallatára kijelentette Atyja Tízparancsolatát. Krisztus volt az, aki a kőtáblákba vésett törvényt odaadta Mózesnek.

Krisztus volt az, aki a próféták által szólott népéhez. Péter apostol a keresztény egyházhoz írt levelében azt mondja, hogy a próféták az eljövendő üdvösség felől prófétáltak, "Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről" (1Pét 1:10-11). Krisztus hangja az, amely az Ótestamentum útján hangzik felénk: "[...] Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke" (Jel 19:10).

Tanításaival - mialatt személyesen ott járt az emberek között -, maga Jézus irányította az emberek figyelmét az Ótestamentumra. Ezt mondta a zsidóknak: "Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam" (Jn 5:39). Ebben az időben az Ótestamentum könyvei voltak az egyedüli részei a Bibliának, amelyek már írásban léteztek. Ismét Isten Fia volt az, aki kijelentette: "[...] Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat." Azután hozzátette: "[...] Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:29.31).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 9

A Krónikák első könyve ezen részének, és lelki családfánk zárásaként figyelmünk most a templomra, és a templom őreire irányul. Ebben a kilenc fejezetben teljesen körbejárhatjuk a megváltás tervét és emberi örökségünket.

A fejezet első verse szinte madártávlatból szemléli a képet azzal az utalással, hogy egész Izraelt származási jegyzékbe vették. Majd a fókusz gyorsan átkerül Jeruzsálemre és az emberekre, akik ott éltek. A városlakók, és a környező hegyek lakói közül sokan a templomban szolgáltak, és feladatuk kezdetben szorosan összetartotta őket.

Jeruzsálemben olyan embereket találhatunk, akiknek példát kellett másoknak mutatnia. A papok, a léviták, a kapuőrök mind itt éltek. Olyan feladataik voltak, amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy elszámoltathatóak vagyunk Isten munkájában. Elkötelezettek voltak az iránt, hogy rendben és tisztán tartsák a templomi szolgálat helyét – mindent gondosan kezeltek: az anyagi javakat, a berendezéseket; valamint biztosították, hogy az istentiszteletre az áldozat és a zene minden pillanatban készen álljon.

Azok, akik a templomban dolgoztak, minden nap látták, hogyan játszódik le a megváltás terve igen valósághűen a szentély életében. Gondosan végezték szent munkájukat. Mi is ennyire vigyázunk mindennapjainkban, hogy mások is észrevegyék, miként válaszolunk Isten megváltási tervére?

Christopher Beason

47. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 31-32. fejezeteihez (jún. 19-25).

Nádáb és Abihu története (31. fejezet) egyike a legszomorúbb, és mégis tanulságos történeteknek a Szentírásban. Mit vonatkoztathatunk ebből a mai életünkre? Vegyük figyelembe az alábbi pontokat:
                1) Az alkohol megrontja az ítélőképességet, néha halálos következményekkel.
                2) Isten szent; tisztelettel és áhítattal kell megközelítenünk Őt.
                3) A lelki vezetői rangban lévő személyek különösen felelősségre vonhatók a rossz cselekedetekért.
Az alábbi megállapítást különösen gondolatébresztőnek találom a mai szövegösszefüggésben: „Isten kifogásolja a bűnös iránti olyan részvétet, amely mentegetni igyekszik a bűnt.”

A 32. fejezet a két szövetség közti kapcsolatra összpontosít. Mindkét szövetségben Jézus van a központban. Mindkét szövetség fenntartotta Isten törvényének a tekintélyét. Mindkét szövetségben a Krisztusba vetett hit szükséges a bűnbocsánathoz.

Mi tehát az alapvető különbség az Ó- és Újszövetség között? Az Ószövetség Isten azon ígéretén alapult, mely szerint Krisztus az emberiség helyett hal meg. Abban való hit által kellett belelépni, Aki eljövendő volt, Aki maga a Messiás! Krisztus halálával és feltámadásával a szövetség megerősítésre került, ami meg volt ígérve, valóság lett, és így „megújult”.

Az Újszövetségben az isteni kegyelem megújul és meglágyítja kőszívünket! Halleluja!

Cindy Tutsch
Társigazgató (nyugalmazott)
Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése