2016. június 12., vasárnap

Higgyetek az Ő prófétáinak - június 12 - VASÁRNAP - 2 Királyok 24

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 30. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezet 336. nap

30. A szentély és szolgálata

Amikor Mózes a hegyen tartózkodott Istennel, a következő parancsot kapta: "készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam" (2Móz 25:8). A szent hajlék, a sátor építésére vonatkozólag az Úr pontos utasításokat adott Mózesnek. Az izraeliták hitehagyásukkal eljátszották az isteni jelenlét áldásait. Egy időre lehetetlenné vált számukra, hogy szent hajlékot emeljenek Istennek maguk között. Amikor az Úr ismét kegyelmébe fogadta őket, nagy vezérük hozzáfogott az isteni parancs végrehajtásához. A szent hajlék elkészítéséhez kiválasztott embereket Isten különös ügyességgel és bölcsességgel ajándékozta meg. Az építmény tervét maga Isten adta meg Mózesnek. Különleges utasításokkal is ellátta az épület méretét és alakját illetően. Azt is megmondta, hogy milyen anyagokat kell használni felépítéséhez. Közölte, hogy az épületnek milyen felszerelést, berendezést kell tartalmaznia. A kézzel készített szent hely "[...] az igazinak csak másolata [...] mennyei dolgoknak ábrázolata" kellett legyen (Zsid 9:24.23). A mennyei templomnak - ahol Krisztus, nagy főpapunk, miután feláldozta életét a bűnösökért, közbenjár - kicsinyített másolata. Isten a hegyen megmutatta Mózesnek a mennyei szentélyt és megparancsolta neki, hogy mindent a bemutatott minta szerint csináljon meg. Mindezeket az isteni utasításokat Mózes gondosan feljegyezte és közölte a nép vezetőivel.
A szentély felépítéséhez nagy és költséges előkészületeket kellett tenni. A legértékesebb és legdrágább anyagok nagy mennyiségét kellett összegyűjteni. Az Úr azonban csak önkéntes adományokat fogadott el. "Szólj az Izráel fiainak" - mondta Mózesnek - "hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden embertől, akit a szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat" (2Móz 25:2). Ez isteni parancsot Mózes elmondott a gyülekezetnek. Az Isten iránti odaadás és az áldozatkészség lelkülete volt az első a magasságos Isten lakhelyének a készítésénél

Az egész nép egyhangúlag válaszolt Mózes felhívására: "És eljőve mindenki, akit a szíve indíta, és akit lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Úrnak, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jövének férfiak és asszonyok együtt, mind, akit szíve indított, hozának kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet, mindenféle arany eszközöket; a férfiak is, mind akik aranyból hoztak: áldozatot az Úrnak. És minden ember, kinek amije vala, hozott kék, bíborpiros, és karmazsinszínű, és lenfonalat, kecskeszőrt, veresre festett kosbőröket és borzbőröket. Minden, aki ezüstöt vagy rezet vihetett, felhozá azt áldozatul az Úrnak, és akiknél sittim-fa találtaték a szolgálat különböző szükségeire, felhozák azt. Az asszonyok közül pedig mind, akik ahhoz értettek, saját kezeikkel fonának, és felvivék azt a mit fontak, a kék, és a bíborpiros, és a karmazsinszínű, és lenfonalat. Azok az asszonyok pedig, akik ahhoz értettek, fonának kecskeszőrt. A főemberek pedig hozának ónix köveket, foglalni való köveket, az efódhoz és a hósenhez. Illatozó szert is és olajat, a mécsbe és a kenethez, és fűszereket a füstöléshez" (2Móz 35:21-28)

Mialatt a szentély építése tartott, az emberek - öregek és fiatalok, férfiak és nők, még a gyermekek is - folyamatosan hozták adományaikat, amíg azok, akiket megbíztak a munka vezetésével azt nem mondták, hogy most már elég, mert már több gyűlt össze annál, mint amit fel tudnak használni. Mózesnek ki kellett hirdetnie az egész tábor területén: "Se férfi, se asszony ezután ne készítsen ajándékot a szent munkára. És megszűnék a nép hordani" (2Móz 36:5). Az izraeliták zúgolódásait, Isten ítéleteinek a látogatásait, amelyeket bűneik miatt kellett elszenvedniük, figyelmeztetésként a későbbi nemzedékek számára mind feljegyezték. Isten iránti odaadásukkal, buzgalmukkal és nagylelkűségükkel követendő példát adtak mindnyájunk számára. Mindazok, akik szeretnek Istennek szolgálni, és értékelik Isten jelenlétének áldásait, ugyanilyen lelkületet tanúsítanak, ugyanilyen áldozatkészséget mutatnak oly imaháznak a felépítése során, ahol Isten találkozhat velük. Ezek az emberek olyan adományt kívánnak vinni az Úrnak, amely a legjobb mindazok közül, amikkel rendelkeznek. Az Isten számára épített házon nem lehet adósság, mert ezzel az építkezők Istent becstelenítenék meg. Azt az összeget, amely elegendő a munka elvégzéséhez és befejezéséhez, önként kell odaadni, hogy az építő munkások azt mondhassák el, amit a sátor építői mondtak: "Többet hord a nép ajándékba, mint amennyi kell a munka elkészítésére" (2Móz 36:4).

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 24

Ezékiás király uralkodásának utolsó 15 esztendejében történt, hogy a babilóniaiak látogatást tettek Jeruzsálemben. Ennek a látogatásnak sok évvel később súlyos következménye lett: Nabukodonozor megtámadta és megszállta a várost.

Amikor Ezékiás könyörgésére Isten megígérte, hogy 15 évvel meghosszabbítja az életét, a király azt kérdezte Ésaiástól, mi lesz a jele, hogy meggyógyítja őt az Úr, és hogy harmadnapra felmehet az Úr házába (lásd 2Kir 20:8). Ezt válaszolta a próféta: „Ez legyen jeled az Úrtól, hogy Ő megcselekeszi ezt a dolgot, amelyről szólott néked: Előremenjen-é az árnyék tíz grádiccsal, vagy visszatérjen-é tíz grádiccsal? És felele Ezékiás: Könnyű az árnyéknak tíz grádiccsal alábbszállani. Ne úgy, hanem menjen hátra az árnyék tíz grádiccsal. És könyörgött Ésaiás próféta az Úrhoz, és visszatéríté az árnyékot Akház napóráján, azokon a grádicsokon, a melyeken már aláment volt, tíz grádiccsal” (2Kir 20:9-11). Ez a jelenség keltette fel a babilóniaiak érdeklődését, és hozta a látogatókat Jeruzsálembe. Ezékiás azonban ahelyett, hogy Isten nevét hirdette volna látogatóinak, kincseit és gazdagságát mutogatta körbe nekik (2Kir 20:13). Elvetette az irigység magvát; és Ésaiás kijelentette, hogy Ezékiás minden vagyonát el fogják hurcolni a babilóniaiak (2Kir 20:17).

Pontosan így történt minden: „És elvitte onnét az Úr házának minden kincsét és a király házának kincsét, és összevagdalt minden arany edényt, amelyet Salamon, az Izráel királya csináltatott volt az Úr templomában, amint az Úr megmondotta volt” (2Kir 24:13).

Mit tanulhatunk mindebből? Elsősorban azt, hogy ha bármikor bármilyen sikerünk is van ebben az életben, ne feledjük, hogy Istené az érdem, és Neki adjunk dicsőséget! Amikor az emberek látják Isten dicsőségét, közelebb kerülnek Hozzá (Mt 5:16), és földi vágyaik alábbhagynak.

Azt is megtanulhatjuk, hogy ezen a világon semmi sem a miénk, még a pénzünk és úgynevezett személyes tulajdonaink sem. Ha helyesen viszonyulunk a tulajdon kérdéséhez, és úgy gondolkodunk javainkról, hogy azok mind Istenéi, akkor tudunk eléggé alázatosak lenni a ahhoz, hogy Őt szolgáljuk.

Daniel Jiao

46. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 30. fejezetéhez (jún. 12-18).

A szentély és a szentélyszolgálatok egy jobb szentélyre és egy jobb főpapra mutattak. Mégis, a valódi áldás a sivatagi sátorban az volt, ahogy Isten jelenléte testet öltött és betöltötte a sátrat az Ő dicsőségével. Micsoda látvány is volt az! Nem csoda, hogy Izrael gyermekeit tisztelettel töltötte el. Végül Isten jelenléte testet öltött, emberi formában. Jánosnál olvashatjuk: „Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét…” A lakozék szó a héber megfelelője a köztünk „sátorozék” szónak. Képzeld csak el, milyen lehetett sétálni, beszélni, tanulni magától Istentől, a mi Megváltónktól!

Ugyanakkor a kiváltság, hogy tanuljunk Jézustól nem csak számukra volt adott, hanem a mi számunkra is. Pál azt írja: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma … dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben” (1Kor 6:19–20). Isten bennünk akar lakozni!

A Zsidókhoz írt levél szerzője azt írja: „Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:19). A szentély nem a berendezésről szólt, hanem a Megváltóra mutatott – a Bárányunkra, Főpapunkra, Barátunkra, Közbenjárónkra.

„Jézus Uram, Főpapom, sátorozz bennem a Szent Lelkeden keresztül.”

Jan White
Associate Pastor
Simi Valley Seventh-day Adventist Church, California

                    Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése