Higgyetek az Ő prófétáinak - április 8 - PÉNTEK - 2 Sámuel 5

MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 19. fejezet 271. nap

Ézsaú megvetette a szövetség áldásait. Jobban értékelte a földi javakat, mint a lelkieket, és megkapta azt, amire vágyott. Saját határozott választása alapján különült el Isten népétől. Jákób a hit örökségét választotta. Csellel, árulással, hazugsággal igyekezett megszerezni. De Isten alkalmat adott bűnének helyrehozására. Jákób soha nem tért el szándékától, és nem változtatta meg döntését, a későbbi évek keserű tapasztalatai ellenére sem. Megtanulta, hogy Isten ellen harcolt, amikor ügyességgel és csellel akarta megszerezni az áldást. A Jabbok partján eltöltött küzdelmes éjszakából Jákób megváltozott emberként került ki. Magabízása elsorvadt. Ifjúkori ravaszsága eltűnt. Csel és csalás helyett egyszerűség és igazság jellemezte életét. Megtanulta a leckét, hogy csak a Mindenható karjára támaszkodjon és a próbában, szenvedésben alázatosan meghajolt Isten akarata előtt. Jellemének kevésbé értékes vonásait a kohó tüze emésztette meg; az arany megtisztult, és Ábrahám és Izsák hite tisztán tükröződött Jákóbban.

Jákób bűne, valamint az események sora, amelyekhez ez a bűn vezetett, rossz befolyást árasztott, és hatása keserű gyümölcsöt érlelt fiai jellemében és életében. Amikor fiai felnőttek, súlyos hibák fejlődtek ki bennük. A családban megmutatkoztak a többnejűség következményei. Ez az iszonyú bűn kiszáríthatja a szeretet forrását, és hatására meglazulnak a legszentebb kötelékek. Az anyák féltékenysége megkeserítette a családi kapcsolatot. A gyermekek egymással versengve, irányítást nem tűrve nőttek fel, és az apa életét aggódás és fájdalom árnyékolta be.

Volt egy fiú - Rákhel idősebb fia, József -, aki egészen más jellemű volt, mint a többiek. Kivételes szépsége mintha lelke és szíve belső szépségének tükre lett volna. A tiszta szívű, szorgalmas és vidám ifjú ébren és állhatatosan vigyázott erkölcsi tisztaságára. Hallgatott atyja tanításaira, és örömmel engedelmeskedett Istennek. Azok a tulajdonságok, amelyekkel később Egyiptomban kitűnt - szelídség, hűség és megbízhatóság -, már ekkor megmutatkoztak mindennapi életében. Mivel anyja már nem élt, még jobban ragaszkodott atyjához, és Jákób szíve-lelke egy volt öregkorában született fiáéval. "Minden fiánál inkább szereti vala Józsefet" (1Móz 37:3).

De még ez a szeretet is baj és fájdalom okozója lett. Nem volt bölcs dolog Jákóbtól, hogy leplezetlenül kivételezett Józseffel. Ezzel többi fiát féltékennyé tette. József nagyon bánkódott, amikor látta bátyjai bűnös életét. Megpróbált szelíden szólni nekik, de még jobban felkeltette gyűlöletüket és haragjukat. Nem tudta elviselni, hogy vétkeznek Isten ellen, és elmondta atyjának ezt a dolgot, remélve, hogy ő majd tekintélyével jobb útra tudja téríteni őket.

Jákób vigyázott, nehogy durvasággal vagy szigorral haragra gerjessze fiait. Elérzékenyülve mondta el, mennyire aggódik gyermekeiért, és kérte, hogy tiszteljék ősz fejét, és ne hozzanak szégyent nevére, elsősorban pedig ne gyalázzák meg Istent azzal, hogy parancsait semmibe veszik. A fiatalemberek azt szégyellték, hogy gonoszságuk kiderült, és bűnbánatot színleltek, de valódi érzéseiket titkolták, és gyűlöletük még fokozódott leleplezésük miatt.

Az atya meggondolatlanul olyan drága ruhát, vagy tunikát ajándékozott fiának, amilyet híres személyek viseltek. Ebben a testvérek újabb bizonyítékát látták atyjuk részrehajlásának, és kezdték azt gyanítani, hogy idősebb gyermekeit mellőzve az elsőszülöttségi joggal Rákhel fiát akarja felruházni. Gyűlöletüket még növelte, amikor egy napon az ifjú elmondta, mit álmodott. "Ímé" - mondta - "kévéket kötünk vala a mezőben, és ímé az én kévém felkele és felálla; a ti kévéitek pedig körülállának, és az én kévém előtt meghajolnak vala.[...] Avagy király akarsz-é lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-é rajtunk?" (1Móz 37:7-8) - kiáltották irigy haraggal testvérei.

Nemsokára volt egy másik, hasonlóan fontos álma, amelyet szintén elmondott: "[...] Ímé a nap és a hold, és tizenegy csillag meghajol vala én előttem" (1Móz 37:9). Ez az álom éppoly hamar magyarázatot kapott, mint az első. Az atyja, aki jelen volt, rosszallóan szólt: "[...] Micsoda álom az, amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat te előtted a földig" (1Móz 37:10). Szavainak nyilvánvaló szigora ellenére Jákób hitte, hogy Isten kinyilatkoztatta a jövőt Józsefnek.

Ahogy testvérei előtt állt, a Lélek fénye ragyogott szép arcán, és a testvérek önkéntelenül is csodálták. De nem akarták gonosz utaikat elhagyni, és gyűlölték azt a tisztaságot, amely megítélte bűneiket. Kaini lelkület gerjedt fel szívükben.

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 5

Noha Dávidot Sámuel próféta ifjú korában királlyá kente, és utána ismét királlyá kenték Júda fölött, most harmadjára is királlyá kenik, hogy uralkodjon az egész Izraelen és Júdán. Dávid nem katonai sikerek útján kerül trónra, hanem Izrael törzsei az Úr ígérete alapján emelik királlyá, miszerint Dávidot Izrael fejedelmévé és pásztorává teszi.

Közben elérkezett annak az ideje, hogy egy sokkal megfelelőbb települést jelöljenek ki fővárossá. A jebuzeusokat Dávid kiűzi Jeruzsálemből, vagy ha költőibben mondjuk, Sionból, és új fővárossá teszi. Dávid egyre erősebb és erősebb lett.

Azt a tényt, hogy Hírám, Tírusz királya küldötteket küld Dávidhoz, és neki házat épít, Dávid az Úr ígérete megerősítéseként értelmezi, hogy királlyá teszi Izrael felett, és királyságát felmagasztalja népéért az Izraelért. Ez a nagylelkű felajánlás Tírusz királyának azt a szándékát is tükrözte, hogy baráti szövetséget köt Izraellel. A filisztesok azonban nem örültek ennek, és elkezdték keresni Dávidot. Dávid minden alkalommal megkérdezte az Urat, mielőtt harcba keveredett volna velük. Az Úr kétszer is győzelmet adott Dávidnak.

Dávid nem csak egyszerűen elfoglalta a trónt, mert korábban királlyá kenték, hanem megvárta az Urat, hogy Ő nyissa meg a lehetőségek ajtaját előtte. Dávid alázatossága és teljes bizalma Istenben, kedves volt az Úr előtt. A feljegyzések megörökítik azt, hogy a „Seregek Ura vele volt.”

Másrészről viszont Dávid leszármazottai egyre szaporodtak a sok ágyasnak köszönhetően, ami előrevetítette annak az árnyékát, hogy ebből gondok lehetnek a jövőben. Figyelmeztető jelek történnek, hogy miden eltérés Isten nyilvánvaló akaratától megtermi majd borzasztó gyümölcseit.

Dávid Júda és Izrael trónjára való kerülésének a története nyilvánvalóvá teszi, hogy milyen irgalmas és türelmes az Úr. Nem úgy bánik az emberrel, ahogyan megérdemelné, hanem bőségesen árasztja kegyelmét mindazokra, akik Benne bíznak, és alázatosan várnak Rá, amit Dávid meg is tett – sajnálatos hibái ellenére is.

Samuel Wang

36. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez (ápr. 3-9.).

Ahogy pirkadni kezd, Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)

Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az „ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől, amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.

Szükségünk van-e nekünk is megváltásra azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?

Kenley Hall

Andrews University Theological Seminary

Fordította: Gősi Csaba