MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18. fejezet 268. nap
Ez a
nyomorúságos idő akkor kezdődik el, amikor megszűnik Krisztus közbenjárói
munkája. Akkorra minden lélek sorsa eldől, és nem lesz már engesztelő vér,
amely megtisztít a bűntől. Amikor Jézus elhagyja helyét, ahol közbenjár Isten
előtt az emberért, elhangzik ez az ünnepélyes kijelentés: "Aki
igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes
ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg
ezután is" (Jel 22:11). Isten ekkor visszavonja a földről a gonoszságot
fékező Lelkét. Ahogy Jákóbot dühös bátyja halállal fenyegette, Isten népe is
veszélyben lesz, mert a gonoszok el akarják pusztítani őket. És ahogy a
pátriárka egész éjjel küzdött azért, hogy megszabaduljon Ézsaú kezéből, az
igazak is éjjel és nappal Istenhez kiáltanak, hogy megszabaduljanak az őket
körülvevő ellenségtől.
Sátán
Isten angyalai előtt vádolta Jákóbot, követelve a jogot, hogy bűne miatt
elpusztíthassa. Ézsaút arra indította, hogy Jákób ellen vonuljon; a pátriárkát
pedig hosszú, küzdelmes éjszakáján bűntudattal próbálta megterhelni, hogy
elcsüggessze és elszakítsa Istentől. Amikor Jákób kétségbeesetten megragadta az
Angyalt, és könnyek között könyörgött, a mennyei követ, hogy próbára tegye
Jákób hitét, emlékeztette bűnére, és igyekezett elmenekülni tőle. De Jákób nem
engedte el. Tudta, hogy Isten kegyelmes, és bízott könyörületében. Hivatkozott
bűnbánatára, és szabadulásért esedezett. Amint felidézte életét, majdnem
kétségbeesett, de szorosan fogta az Angyalt, és buzgó, gyötrődő lélekkel
kitartóan könyörgött, amíg nem győzött.
Ugyanezt
fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmaival vívott utolsó küzdelmében.
Isten próbára fogja tenni hitüket, állhatatosságukat, szabadító hatalmába
vetett bizalmukat. Sátán megkísérli megrémíteni őket sorsuk reménytelenségének
gondolatával - hogy bűneik nagysága miatt nem nyerhetnek bűnbocsánatot. Rájuk
nehezedik hibáik tudata, és megvizsgálva életüket, minden reményük elvész. De
Isten nagy kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra gondolva, Isten ígéreteire
hivatkoznak, amelyeket Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök kaptak.
Hitük nem lankad, ha imáikra nem kapnak azonnal választ. Isten erejébe
kapaszkodnak, mint Jákób az Angyaléba, és ezt mondják "Nem bocsátlak el
téged, míg meg nem áldasz engemet."
Ha Jákób
előzőleg nem bánta volna meg bűnét - az elsőszülöttségi jog csalással való
megszerzését -, Isten nem hallgatta volna meg imáját, és nem őrizte volna meg
irgalmasan életét. A nyomorúság idején Isten aggódó és gyötrődő gyermekei is
összeroppannának, ha be nem vallott bűnök jutnának eszükbe. A kétségbeesés
kioltaná hitüket, és nem tudnának bizalommal esedezni Istenhez szabadulásért.
De amíg mélységesen tudatában vannak méltatlanságuknak, nincsenek titkos,
bevallatlan vétkeik. Krisztus engesztelő vére már eltörölte bűneiket, és nem
tudják emlékezetükbe idézni azokat.
Sátán
sok embert elhitet azzal, hogy Isten szemet huny az élet apró dolgaiban
tanúsított hűtlenségük felett. Az Úr azonban Jákóbbal való bánásmódjával
megmutatta, hogy semmiképpen sem hagyja jóvá és nem tűri meg a bűnt. Sátán
legyőzi azokat, akik megpróbálják mentegetni vagy elrejteni bűneiket, és
hagyják, hogy ott maradjanak bevallatlanul és megbocsátatlanul a menny
könyveiben. Minél látványosabb hitvallásuk, és minél tiszteletreméltóbb helyet
töltenek be, Isten szemében annál elszomorítóbb az eljárásuk, és annál
biztosabb a nagy ellenség győzelme.
Jákób
története mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre
csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákób alázat, bizalom és hit
által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot vallott. Isten így
tanította meg szolgáját arra, hogy csak az ő hatalma és kegyelme adhatja meg
neki azt az áldást, amire sóvárog. Így lesz azokkal is, akik az utolsó napokban
élnek. Amikor veszély veszi körül őket, és kétségbeesés tölti el lelküket,
egyedül a Krisztus érdemei általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól
semmit sem tehetünk. Tehetetlenségünkben és érdemtelenségünkben a megfeszített
és feltámadt Megváltó érdemeiben kell bíznunk. Senki sem pusztul el, aki ezt
teszi. Az örökkévaló Isten szeme előtt van vétkeink hosszú listája. A
nyilvántartás tökéletes. Egyetlen vétkünk sem hiányzik belőle. De ő, aki
meghallgatta a régi időkben szolgáinak kiáltását, most is hallja a hittel
mondott imát, és megbocsátja törvényszegéseinket. ő ezt megígérte, és ő
beváltja ígéretét.
Jákób
győzött, mert állhatatos és határozott volt. Tapasztalata a kitartó ima
hatalmát tanúsítja. Most kell megtanulnunk a győzelmes ima, a rendületlen hit
leckéjét. Krisztus egyházának és a keresztény embernek nem azok a legnagyobb
győzelmei, amelyeket tehetséggel vagy műveltséggel, gazdagsággal vagy az
emberek jóindulatával elér, hanem amelyeket Isten fogadótermében arat, amikor
komoly, küzdő hite belekapaszkodik Isten hatalmának erős karjába.
Aki nem
hajlandó minden bűnt elhagyni és buzgón könyörögni Isten áldásáért, az nem nyer
áldást. Mindazok, akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób, és buzgók és
állhatatosak, hozzá hasonlóan elérik céljukat. "Hát az Isten nem áll-é
bosszút az ő választottaiért, kik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha
hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar" (Lk
18:7-8).
Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 2
Amikor a gyász véget
ért, Dávid megkérdezte az Urat, hogy elhagyja-e a filiszteusok országát, és
felmenjen-e Júda városaiba, hogy újra népe között éljen. Noha évekkel korábban
királlyá kenték, Dávid nem ment vissza vakmerő módon Júdába és foglalta el Saul
király helyét. Épp ellenkezőleg, nagy körültekintéssel várt az Úrra, minden
lépésével. Aztán Júda nemzetségéből eljöttek hozzá emberek és királlyá kenték
őt Júda háza fölött.
Dávid nem
képmutatásból gyászolta Sault és Jonatánt. Őszintesége arra indította, hogy
irgalmasságot gyakoroljon azok iránt, akik kegyesen bántak Saullal. Mielőtt
Gilgálban királlyá kenték volna, Saul győzelemre vezette Izrael és Júda fiait
és megszabadította Jábes Gileád lakóit az ammoniták elnyomásától (1Sám
11:1-10). A Jábesbeliek hálájukat fejezték ki Saul iránt azzal a bátor
tettükkel, hogy életük kockáztatása árán elvitték Saul és fiai holttestét
Izraelbe és eltemették őket (1Sám 31:11-13). Dávid megjutalmazta őket kegyes
tettükért és arra bátorította őket, hogy viselkedjenek hősiesen az ő uralma
alatt.
A konfliktus Saul és
Dávid háza között azonban folytatódott. Abner, Saul hadvezére Isbósetet, Saul
fiát tette királlyá Izrael felett. Dávid csak Júda háza felett uralkodott hét
és fél éven keresztül, és nem tett lépéseket Izrael legyőzésére, amivel
bizonyságát adta annak, hogy ő a békesség és az egység királya.
Részletekbe menő
leírást találunk arról, hogy hogyan kezdődött a konfliktus Abner és Jóáb
között, hogyan torkollott egy olyan ütközetbe, amelyben Abner megöli Asáelt,
Jóáb testvérét, és elveszít több mint háromszáz katonát. Dávid szolgái győztek,
de az eset további konfliktusok árnyékát vetítette előre. Mennyire igaz a
példabeszéd, hogy "A viszály kezdete
olyan, mint amikor megindul az árvíz, azért tartsd távol magad a perpatvartól,
mielőtt kitör" (Péld 17:14 - új prot. ford.).
Samuel Wang
36. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez
(ápr. 3-9.).
Ahogy pirkadni kezd,
Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a
fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és
akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve
Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau
elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő
atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem
is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)
Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai
áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy
gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az
„ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és
önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és
könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől,
amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól
ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.
Szükségünk van-e nekünk is megváltásra
azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő
jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és
identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy
átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?
Kenley Hall
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése