2016. április 5., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - április 5 - KEDD - 2 Sámuel 2

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18. fejezet 268. nap

Ez a nyomorúságos idő akkor kezdődik el, amikor megszűnik Krisztus közbenjárói munkája. Akkorra minden lélek sorsa eldől, és nem lesz már engesztelő vér, amely megtisztít a bűntől. Amikor Jézus elhagyja helyét, ahol közbenjár Isten előtt az emberért, elhangzik ez az ünnepélyes kijelentés: "Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is" (Jel 22:11). Isten ekkor visszavonja a földről a gonoszságot fékező Lelkét. Ahogy Jákóbot dühös bátyja halállal fenyegette, Isten népe is veszélyben lesz, mert a gonoszok el akarják pusztítani őket. És ahogy a pátriárka egész éjjel küzdött azért, hogy megszabaduljon Ézsaú kezéből, az igazak is éjjel és nappal Istenhez kiáltanak, hogy megszabaduljanak az őket körülvevő ellenségtől.

Sátán Isten angyalai előtt vádolta Jákóbot, követelve a jogot, hogy bűne miatt elpusztíthassa. Ézsaút arra indította, hogy Jákób ellen vonuljon; a pátriárkát pedig hosszú, küzdelmes éjszakáján bűntudattal próbálta megterhelni, hogy elcsüggessze és elszakítsa Istentől. Amikor Jákób kétségbeesetten megragadta az Angyalt, és könnyek között könyörgött, a mennyei követ, hogy próbára tegye Jákób hitét, emlékeztette bűnére, és igyekezett elmenekülni tőle. De Jákób nem engedte el. Tudta, hogy Isten kegyelmes, és bízott könyörületében. Hivatkozott bűnbánatára, és szabadulásért esedezett. Amint felidézte életét, majdnem kétségbeesett, de szorosan fogta az Angyalt, és buzgó, gyötrődő lélekkel kitartóan könyörgött, amíg nem győzött.

Ugyanezt fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmaival vívott utolsó küzdelmében. Isten próbára fogja tenni hitüket, állhatatosságukat, szabadító hatalmába vetett bizalmukat. Sátán megkísérli megrémíteni őket sorsuk reménytelenségének gondolatával - hogy bűneik nagysága miatt nem nyerhetnek bűnbocsánatot. Rájuk nehezedik hibáik tudata, és megvizsgálva életüket, minden reményük elvész. De Isten nagy kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra gondolva, Isten ígéreteire hivatkoznak, amelyeket Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök kaptak. Hitük nem lankad, ha imáikra nem kapnak azonnal választ. Isten erejébe kapaszkodnak, mint Jákób az Angyaléba, és ezt mondják "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet."

Ha Jákób előzőleg nem bánta volna meg bűnét - az elsőszülöttségi jog csalással való megszerzését -, Isten nem hallgatta volna meg imáját, és nem őrizte volna meg irgalmasan életét. A nyomorúság idején Isten aggódó és gyötrődő gyermekei is összeroppannának, ha be nem vallott bűnök jutnának eszükbe. A kétségbeesés kioltaná hitüket, és nem tudnának bizalommal esedezni Istenhez szabadulásért. De amíg mélységesen tudatában vannak méltatlanságuknak, nincsenek titkos, bevallatlan vétkeik. Krisztus engesztelő vére már eltörölte bűneiket, és nem tudják emlékezetükbe idézni azokat.

Sátán sok embert elhitet azzal, hogy Isten szemet huny az élet apró dolgaiban tanúsított hűtlenségük felett. Az Úr azonban Jákóbbal való bánásmódjával megmutatta, hogy semmiképpen sem hagyja jóvá és nem tűri meg a bűnt. Sátán legyőzi azokat, akik megpróbálják mentegetni vagy elrejteni bűneiket, és hagyják, hogy ott maradjanak bevallatlanul és megbocsátatlanul a menny könyveiben. Minél látványosabb hitvallásuk, és minél tiszteletreméltóbb helyet töltenek be, Isten szemében annál elszomorítóbb az eljárásuk, és annál biztosabb a nagy ellenség győzelme.

Jákób története mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákób alázat, bizalom és hit által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot vallott. Isten így tanította meg szolgáját arra, hogy csak az ő hatalma és kegyelme adhatja meg neki azt az áldást, amire sóvárog. Így lesz azokkal is, akik az utolsó napokban élnek. Amikor veszély veszi körül őket, és kétségbeesés tölti el lelküket, egyedül a Krisztus érdemei általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól semmit sem tehetünk. Tehetetlenségünkben és érdemtelenségünkben a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeiben kell bíznunk. Senki sem pusztul el, aki ezt teszi. Az örökkévaló Isten szeme előtt van vétkeink hosszú listája. A nyilvántartás tökéletes. Egyetlen vétkünk sem hiányzik belőle. De ő, aki meghallgatta a régi időkben szolgáinak kiáltását, most is hallja a hittel mondott imát, és megbocsátja törvényszegéseinket. ő ezt megígérte, és ő beváltja ígéretét.

Jákób győzött, mert állhatatos és határozott volt. Tapasztalata a kitartó ima hatalmát tanúsítja. Most kell megtanulnunk a győzelmes ima, a rendületlen hit leckéjét. Krisztus egyházának és a keresztény embernek nem azok a legnagyobb győzelmei, amelyeket tehetséggel vagy műveltséggel, gazdagsággal vagy az emberek jóindulatával elér, hanem amelyeket Isten fogadótermében arat, amikor komoly, küzdő hite belekapaszkodik Isten hatalmának erős karjába.

Aki nem hajlandó minden bűnt elhagyni és buzgón könyörögni Isten áldásáért, az nem nyer áldást. Mindazok, akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób, és buzgók és állhatatosak, hozzá hasonlóan elérik céljukat. "Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar" (Lk 18:7-8).

Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 2

Amikor a gyász véget ért, Dávid megkérdezte az Urat, hogy elhagyja-e a filiszteusok országát, és felmenjen-e Júda városaiba, hogy újra népe között éljen. Noha évekkel korábban királlyá kenték, Dávid nem ment vissza vakmerő módon Júdába és foglalta el Saul király helyét. Épp ellenkezőleg, nagy körültekintéssel várt az Úrra, minden lépésével. Aztán Júda nemzetségéből eljöttek hozzá emberek és királlyá kenték őt Júda háza fölött.

Dávid nem képmutatásból gyászolta Sault és Jonatánt. Őszintesége arra indította, hogy irgalmasságot gyakoroljon azok iránt, akik kegyesen bántak Saullal. Mielőtt Gilgálban királlyá kenték volna, Saul győzelemre vezette Izrael és Júda fiait és megszabadította Jábes Gileád lakóit az ammoniták elnyomásától (1Sám 11:1-10). A Jábesbeliek hálájukat fejezték ki Saul iránt azzal a bátor tettükkel, hogy életük kockáztatása árán elvitték Saul és fiai holttestét Izraelbe és eltemették őket (1Sám 31:11-13). Dávid megjutalmazta őket kegyes tettükért és arra bátorította őket, hogy viselkedjenek hősiesen az ő uralma alatt.

A konfliktus Saul és Dávid háza között azonban folytatódott. Abner, Saul hadvezére Isbósetet, Saul fiát tette királlyá Izrael felett. Dávid csak Júda háza felett uralkodott hét és fél éven keresztül, és nem tett lépéseket Izrael legyőzésére, amivel bizonyságát adta annak, hogy ő a békesség és az egység királya.

Részletekbe menő leírást találunk arról, hogy hogyan kezdődött a konfliktus Abner és Jóáb között, hogyan torkollott egy olyan ütközetbe, amelyben Abner megöli Asáelt, Jóáb testvérét, és elveszít több mint háromszáz katonát. Dávid szolgái győztek, de az eset további konfliktusok árnyékát vetítette előre. Mennyire igaz a példabeszéd, hogy "A viszály kezdete olyan, mint amikor megindul az árvíz, azért tartsd távol magad a perpatvartól, mielőtt kitör" (Péld 17:14 - új prot. ford.). 

Samuel Wang

36. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez (ápr. 3-9.).

Ahogy pirkadni kezd, Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)

Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az „ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől, amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.

Szükségünk van-e nekünk is megváltásra azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?

Kenley Hall
Andrews University Theological Seminary

Fordította: Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése