MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Új olvasmány a fejezet végén a
Pátriárkák és próféták 18-19. fejezeteihez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18. fejezet 267. nap
Elhagyatott,
hegyes vidék volt ez; vadállatok tanyája, tolvajok és gyilkosok rejtekhelye. A
magányos, védtelen Jákób mélységes szorongással borult a földre. Éjfél volt.
Mindaz, ami az életét kedvessé tette, a túlparton volt halálos veszedelemnek
kitéve. Legjobban az a gondolat keserítette, hogy az ő bűne hozta ezt a
veszélyt az ártatlanokra. Könnyek között, buzgón imádkozott Istenhez. Hirtelen
egy erős kéz nehezedett rá. Azt gondolta, hogy ellenség tör életére, és
igyekezett kiszabadítani magát a támadó szorításából. A sötétségben küzdöttek a
győzelemért. Egy szó sem hangzott el, de Jákób minden erejét összeszedte; egy pillanatra
sem lankadt ereje. Amíg így küzdött életéért, bűntudat nehezedett lelkére. Elé
tárultak bűnei, hogy elválasszák Istentől. De kétségbeejtő helyzetében eszébe
jutottak Isten ígéretei, és egész szívével irgalmáért könyörgött. A küzdelem
majdnem hajnalhasadtáig tartott, amikor az idegen Jákób combjára tette ujját,
és ő azonnal megbénult. A pátriárka most értette meg, ki volt az ellenfele.
Tudta, hogy mennyei küldöttel tusakodott, és ezért nem tudott szinte
emberfeletti erőfeszítéssel sem győzni. Krisztus volt az, "a szövetség
Angyala" nyilatkoztatta ki magát Jákóbnak. A pátriárka megnyomorodott és
nagyon szenvedett, de nem engedett szorításából. Bűnbánattal és megtörten
kapaszkodott az Angyalba; "[...] sírt és könyörgött néki" (Hós 12:4)
áldásáért esedezve. Biztos akart lenni abban, hogy Isten megbocsátotta bűnét. A
fizikai fájdalom nem tudta Jákób figyelmét elterelni céljáról. Elhatározása
csak erősödött, hite elmélyült és a végsőkig kitartó lett. Az Angyal
megpróbálta kiszabadítani magát. Sürgette Jákóbot; "[...] Bocsáss el
engem, mert feljött a hajnal." De Jákób így válaszolt: "Nem bocsátlak
el téged, míg meg nem áldasz engemet" (1Móz 32:26). Ha ez kérkedő, önhitt
magabiztosság lett volna, Jákób nyomban megsemmisül. De azért volt olyan biztos
a dolgában, mert bár megvallotta a maga érdemtelenségét, mégis bízott a
szövetséget megtartó Isten hűségében.
Jákób
"küzdött az Angyallal és legyőzte". Alázatosan, bűnbánattal és a
saját akaratáról lemondva ez a bűnös, tévelygő halandó legyőzte a mennyei
Felséget. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és a Végtelen Szeretet szíve
nem tudta elutasítani a bűnös könyörgését.
Ekkor
világosan Jákób elé tárult, mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi
jog csalás általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem
a saját erőfeszítéseivel akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és
módján valósított volna meg. A bocsánat bizonyságául neve, amely bűnére
emlékeztetett, győzelmére emlékeztető névre változott. "[...] Nem Jákóbnak
mondatik ezután a te neved," - mondta az Angyal - "hanem Izraelnek;
mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél" (1Móz 33:28).
Jákób
megkapta azt az áldást, amelyre lelke vágyott. Isten megbocsátotta annak a
bűnét, aki a másikat kitúrta a helyéből. Jákób életének válságos szakasza
befejeződött. Kétely, tanácstalanság és bűntudat keserítette meg korábbi
életét, de most minden megváltozott. Olyan jó volt a béke, az Istennel való
megbékélés! Jákób már nem félt Ézsaúval való találkozásától. Isten, aki
megbocsátotta bűnét, meg tudja Ézsaú szívét is lágyítani, hogy elfogadja az ő
megalázkodását és bűnbánatát.
Mialatt
Jákób az Angyallal küzdött, Isten egy másik mennyei követet küldött Ézsaúhoz.
Álmában Ézsaú látta öccsét, aki húsz évig atyja házától távol, számkivetésben
élt; látta, mennyire fáj neki anyja halála; látta őt Isten seregeitől
körülvéve. Ezt az álmot Ézsaú elmondta katonáinak, és azt a parancsot adta, ne
ártsanak Jákóbnak, mert atyja Istene van vele.
A két
csapat végül közeledett egymáshoz: a puszta vezére harcosait vezetve, Jákób
pedig feleségeivel és gyermekeivel, pásztorok, szolgálók kíséretében, és az
állatok hosszú sorával követve. A pátriárka botjára támaszkodva ment a katonák
csapata elé. A nemrég vívott küzdelemtől sápadt és rokkant volt. Lassan és
nehezen járt; minden lépésnél megállt, de arcáról öröm és béke sugárzott.
Ézsaú,
amikor meglátta a szenvedő nyomorékot, "[...] eleibe futamodék és megölelé
őt, nyakába borula, s megcsókolá őt, és sírának" (1Móz 33:4). E jelenet
láttán még Ézsaú durva katonái is elérzékenyültek. Ézsaú ugyan elmondta nekik
álmát, de ők nem találtak magyarázatot parancsnokuk változására. Látták, hogy a
pátriárka milyen gyenge, de nem gondolták, hogy gyengesége jelenti az erejét.
A Jabbok
partján átélt éjszakai küzdelmében, amikor a pusztulás oly közelinek tűnt,
Jákób megtanulta, milyen hiábavaló az emberi segítség; milyen alaptalan emberi
erőben bízni. Látta, hogy egyedüli segítsége az, aki ellen súlyosan vétkezett.
Tehetetlenül és érdemtelenül hivatkozott Isten ígéretére, hogy irgalmaz a
bűnbánó bűnösnek. Ez az ígéret volt a megbocsátás és az elfogadás biztosítéka.
Az ég és a föld elmúlhat, ez az ígéret akkor sem vallhat kudarcot. Ez adott
erőt neki félelmetes küzdelmében.
Jákób
gyötrelmes éjszakája ábrázolja azt a próbát, amelyet Isten népének el kell
viselnie közvetlen Krisztus második eljövetele előtt. Jeremiás próféta, aki
szent látomásban látta ezt az időt, mondta: "[...] A félelemnek,
rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség, [...] miért változtak orcáik
fakósárgává? Jaj! mert nagy az a nap annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és
háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!" (Jer 30:5-7).
Mai Bibliai szakasz: 2 Sámuel 1
Saul és három fia elesett a filiszteusok
elleni csatában, ahogyan ezt Sámuel 1. könyve is feljegyzi. Elérkezett az idő,
hogy Dávid lépjen trónra. Sámuel 2. könyvének 1. fejezete a Saul és Dávid
uralkodása közötti átmeneti időszak leírása.
Dávid még filiszteus területen volt, amikor hírét
vette, hogy egy nagy ütközet volt a filiszteusok és Izráel között. Érthető,
hogy Dávid mindent kész volt megtenni, hogy megtudja a csata kimenetelét.
Valószínűleg türelmetlenül várta a legapróbb híradást is a harctérről.
Történetesen a hír egy amálekitától jött, akinek az életét Saul kímélte meg,
amikor Isten parancsa iránti engedetlenségében nem pusztította el teljes
egészében az amálekitákat (1Sám 15:2-3). Függetlenül attól, hogy a beszámoló
mennyire volt megbízható, egy néhány tényre fény derült: 1) Saul király
elvesztette a csatát, és fiával, Jonatánnal együtt meghalt; 2) a hír hozója
amálekita volt; és 3) a hírnök valószínűleg abban a hitben volt, hogy jó hírt hoz,
„örömet szerez Dávidnak” (2Sám 4:10), a puszta tény, hogy elhozta Dávidnak Saul
koronáját és az aranyperecét arra utalt, hogy Dávidban felismerte az új
királyt.
Legnagyobb meglepetésére Dávid mélyen
gyászolt Saul és Jonatán halála és az Úr népének vesztesége felett. Nem
jutalmazta meg az amálekitát, ahogyan azt a hírvivő várta, hanem saját
kardjával végeztette ki, mivel önnön vallomása tanúskodott ellene: „Én öltem meg az Úrnak felkentjét” (16.
vers).
Dávid gyásza nem csupán politikai színjáték
volt, siratóénekének, az Íj-dalnak (2Sám 1:17-27) keserűsége bizonyítja
bánatának mélységét és őszinteségét. Dávid azt tanácsolja Izráelnek, hogy ne
tegyék közhírré Saul halálát, ehelyett inkább egyszerű szavakkal hívja Izráel
lányait, hogy sírjanak vele Saul felett (24. vers). Saul jó néhányszor halálra
kereste Dávidot, mégsem okozott sem örömet, sem megelégedést számára a király
halála. Az Úr útmutatása az ellenség szeretetéről nagyban átalakította Dávid
látásmódját. Szemében Saul volt „Izrael
gyönyörűsége”, az „erős és hatalmas”,
mert ő volt az Úr fölkentje. Ahogy dicsérte üldözőjében az erényeket, Dávid az
Urat dicsőítette meg, akitől „minden jó
adomány és tökéletes ajándék”
származik (Jak 1:17). Mi is Istennek adunk dicsőséget, amikor másokban, – még
„ellenségeinkben” is – , a jót látjuk meg, és erényeikről beszélünk.
Dávid nagyra értékeli gyászénekében Jonatánt
bátorságáért, apja, Saul iránt tanúsított gyermeki, ragaszkodó szeretetéért, és
a nép iránti elkötelezett hűségéért. Ahogy olvassuk Dávid sorait, szinte
érezzük összetört szíve bánatát, amit Jonatán felett érzett, akiben oly
kivételes barátot veszített el, és osztozunk kimondhatatlan fájdalmában.
Dávid és Saul, Isten két felkentje közötti
konfliktus arra a kozmikus küzdelemre emlékeztet bennünket, ami Mihály és a sárkány
között folyik (Jel 12:7-9). Ahogyan Dávid kesergett Saul fölött, úgy sír Jézus
is sátán és mindazok miatt, akik vele együtt fellázadtak a Menny ellen. Dávid
szomorúsága ahhoz a keserűséghez is hasonló volt, amit Jézus érzett Jeruzsálem
felett (Mt 23:37-39).
A jó hír az, hogy közel van az a nap, amikor
minden küzdelem véget ér „És az Isten
eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász,
sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé ...”
Samuel
Wang
Kelet-Ázsia Misszióközpont Taiwan
36. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez
(ápr. 3-9.).
Ahogy pirkadni kezd,
Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a
fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és
akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve
Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau
elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő
atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem
is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)
Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai
áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy
gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az
„ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és
önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és
könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől,
amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól
ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.
Szükségünk van-e nekünk is megváltásra
azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő
jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és
identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy
átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?
Kenley Hall
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése