Higgyetek az Ő prófétáinak - április 3 - VASÁRNAP - 1 Sámuel 31

MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 18-19. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18. fejezet 266. nap

18. A küzdelem éjszakája

Jákób Isten parancsának engedelmeskedve elhagyta Mezopotámiát, de kétségekkel tele lépett arra az útra, amelyen húsz esztendővel korábban menekültként járt. Atyja becsapásával elkövetett bűnét egy pillanatra sem felejtette el. Tudta, hogy hosszú számkivetése bűnének egyenes következménye. Éjjel és nappal ezekről a dolgokról gondolkodott. Lelkiismeretének vádoló, feddő hangja miatt szomorú szívvel ment útján. A pátriárka mélységesen meghatódott, amikor a távolból feltűntek szülőföldjének dombjai. Egész múltja felelevenedett előtte. Nemcsak bűnére emlékezett, hanem arra is, hogy Isten milyen kegyelmes volt hozzá, megígérve segítségét és vezetését.

Amint útja végéhez közeledve Ézsaúra gondolt, balsejtelmek nyugtalanították. Jákób menekülése után Ézsaú önmagát tartotta atyja vagyona egyedüli örökösének. Jákób visszatérésének híre félelmet ébreszthet benne, azt gondolva, hogy öccse követelni fogja örökségét. Ha akar, Ézsaú most nagy kárt okozhat öccsének, és bántalmazhatja, nem csupán a bosszú kedvéért, hanem azért is, hogy az oly régóta sajátjának tartott vagyont zavartalanul biztosíthassa.

Az Úr ismét megmutatta Jákóbnak, hogy törődik vele. Amint Gileád hegyétől dél felé haladt, úgy látta, két mennyei angyal sereg veszi körül - elölről és hátulról - és együtt halad csapatával, védelmül szolgálva. Jákóbnak eszébe jutott látomása, amelyet régen Béthelnél kapott, és szíve megkönnyebbült, látva, hogy Isten követei, akik reményt és bátorságot adtak néki Kánaánból való menekülésekor, visszatértekor is oltalmazzák. Így szólt: "[...] Isten tábora ez; és nevezé annak a helynek nevét Mahanáimnak" (1Móz 32:2) - azaz "két sereg, vagy tábor." Ám Jákób érezte, hogy neki is tenni kell valamit saját biztonsága érdekében. Ezért békéltető üdvözlettel követeket küldött bátyjához. Pontosan megmondta, milyen szavakkal szólítsák meg Ézsaút. A két testvér születése előtt Isten előre kijelentette, hogy az idősebb fogja a fiatalabbat szolgálni, és ennek emléke nehogy keserűséget okozzon, Jákób azt mondta a szolgáknak, akiket "az én uram"-hoz "Ézsaú"-hoz küldött, hogy Ézsaú előtt úgy említsék őt, mint "a te szolgád Jákób". El akarta oszlatni Ézsaú attól való félelmét is, hogy nincstelen vándorként tért vissza, aki követeli szülői örökségét. Jákób óvatos volt, és ezt üzente: "Vannak pedig nékem ökreim és szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt" (1Móz 32:5).

A szolgák azonban azzal a hírrel tértek vissza, hogy Ézsaú négyszáz emberrel közeledik, és semmi választ nem küldött a szívélyes üzenetre. Biztosnak látszott a bosszúállás. Rémület járta át a tábort. "Jákóbot ekkor nagy félelem és szorongás fogta el" (1Móz 32:8. új prot. ford.). Vissza nem fordulhatott, tovább menni pedig félt. Fegyvertelen és védtelen csapata nem volt felkészülve az ellenséggel való harcra. Jákób úgy osztotta őket két csapatra, hogy ha az egyiket megtámadják, a másik elmenekülhessen. Hatalmas nyájából gazdag ajándékot küldött Ézsaúnak barátságos szavakkal. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy kiengesztelje hibájáért testvérét, és elhárítsa a fenyegető veszedelmet. Azután alázatosan és bűnbánattal Istenhez könyörgött védelemért: "[...] azt mondád nékem: Térj vissza hazádba, a te rokonságod közé, s jól tészek veled: Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél: mert csak pálcámmal mentem vala által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg, kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsaú kezéből; mert félek őtőle, hogy rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe" (1Móz 32:9-11).

Ekkor elérték a Jabbok folyót. Az éjszaka közeledtével Jákób átküldte családját a folyó gázlóján, és ő egyedül hátra maradt. Elhatározta, hogy az éjszakát imában tölti. Arra vágyott, hogy egyedül lehessen Istennel. Isten meglágyíthatja Ézsaú szívét. Isten volt a pátriárka egyedüli reménye.

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 31

A gonosz elérte, amit akart az endori boszorkány Saul vereségéről szóló jövendölésével: Saul kétségbe esett a Gilboa-hegyi csata előtt. Mivel nem volt megfelelő állapotban ahhoz, hogy vezesse a csapatait, a jövendölés beteljesedett. Izraelt megverték a filiszteusok, és Saul három fiával és fegyverhordozójával együtt elesett a csatában.

Saul bukása katasztrófa volt neki és a népe számára is. Amikor a filiszteusok másnap megtalálták a holttestét, lefejezték és kifüggesztették Bétseánnak, egy olyan erődjüknek falára, amely az ország közepén foglalt helyet, és a bírák nem hódították meg korábban. A fejét és a fegyverzetét egyik templomukban helyezték el, isteneiknek áldozva. Saul serege szétszóródott, a környező városok lakói elmenekültek, és a filiszteusok elfoglalták otthonaikat.

Az, hogy a holttestet nem temették el, hanem keselyűk prédájává tették, a lehető legsúlyosabb megbecstelenítés volt. Az egyetlen fényes pont ebben a fejezetben Jábes-Gileád vitézeinek bátorsága. Saul megmentette őket uralkodása elején, és most ők kockáztatták az életüket, hogy tisztességesen eltemethessék őt Jábesben.

Mit tanulhatunk ennek az embernek a tragikus végéből, aki valaha Szentlélekkel teljes ember volt? Három dolgot emelnék ki: óvakodjunk attól, hogy megszomorítsuk az Úr Lelkét, óvakodjunk a féltékenységtől, amely Saul esetében őrizetlenül hagyta királyságának határait, amíg Dávidot üldözte; és őrizkedjünk attól, hogy ne teljesítsük Isten általunk ismert parancsát.

Ralph Neall

36. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 18-19. fejezeteihez (ápr. 3-9.).

Ahogy pirkadni kezd, Jákobot elhagyja az ereje, a csípője kimozdult a helyéből és a teste üvölt a fájdalomtól. Jákob mégsem engedi el az idegent, akivel birkózott az éjjel, és akiben most felismeri Krisztust. Nagy elszántsággal erejét végsőkig megfeszítve Jákob az áldást kéri, amire leginkább vágyik. Jákob könyörgésében hallom Ézsau elszánt könyörgésének visszhangját, aki így szólt apjához: „Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (1Mózes 27:38)

Jákob és Ézsau egyaránt vágyták az atyai áldást, mert mindketten értették a kimondott szó erejét, amely jóra vagy gonoszra visz. Jákob fájdalmasan tisztában volt ezzel. Már a neve is, az „ügyeskedő” folyamatosan emlékeztette arra, hogy mit gondolnak mások róla és önbeteljesítő jóslattá vált az életében. Most ő megragadja Krisztust, és könyörög a vágyott áldásért. Krisztus pedig megszabadítja őt attól a névtől, amely ilyen átokká vált az életében. Többé már nem lesz „ügyeskedő”. Mostantól ő lesz Izráel – „aki Istennel együtt uralkodik”.

Szükségünk van-e nekünk is megváltásra azoktól a szavaktól, amelyeket mások mondanak ránk, és amelyek önbeteljesítő jóslattá váltak életünkben? Szükségünk van-e Jézustól kapott új névre és identitásra? Felismerjük-e a szavak erejét, amelyekkel áldhatunk vagy átkozhatunk másokat? Másokkal hogyan beszélünk – építjük vagy leromboljuk őket?

Kenley Hall

Andrews University Theological Seminary

Fordította: Gősi Csaba