Higgyetek az Ő prófétáinak - március 28 - HÉTFŐ - 1 Sámuel 25

MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 17. fejezetéhez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 17. fejezet 260. nap

Az Úr tudta, milyen bűnös hatások fogják Jákóbot körülvenni, és a rá váró veszélyekről is tudott. Irgalmában feltárta a jövőt a bűnbánó menekült előtt, hogy megértse Isten rá vonatkozó tervét, és hogy felkészüljön a kísértésekre, amelyek utolérik, amikor egyedül lesz a bálványimádók és cselszövők között. Mindig szem előtt kell tartania azt a magas normát, amelyet el kell érnie; és késztesse hűségre az a tudat, hogy Isten általa akarja megvalósítani szándékát.

Ebben a látomásban feltárult Jákób előtt a megváltás terve, jóllehet nem teljesen, csak annyira, amennyire akkor szüksége volt. Az álmában megjelent titokzatos létra ugyanaz volt, mint amelyre Krisztus Nátánaellel folytatott beszélgetésében utalt. Azt mondta: "[...] meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára" (Jn 1:52). Az Isten uralma elleni lázadás előtt Isten és az ember között közvetlen volt a kapcsolat. Ádám és Éva bűne azonban elválasztotta a földet a mennytől, és az ember többé nem társaloghatott alkotójával. A világ mégsem maradt reménytelenül magára. A létra Jézust ábrázolja, aki összekapcsolja a földet a mennyel. Ha saját érdemeivel nem hidalta volna át a bűn által vájt szakadékot, a szolgáló angyalok nem tudtak volna érintkezni az elbukott emberrel. Krisztus kapcsolja össze a gyenge és tehetetlen embert a végtelen erő forrásával.

Isten mindezt kinyilatkoztatta Jákóbnak álmában. Jóllehet Jákób a kinyilatkoztatás egy részét értelmével azonnal felfogta, nagy és titokzatos igazságait egy életen át kutatta és egyre jobban megértette.

Jákób az éjszaka mély csendjében ébredt fel álmából. A látomás fénylő alakjai eltűntek. Csak a magányos dombok elmosódó vonalaival és a fölé boruló csillagfényes éggel találkozott most a tekintete. De az az ünnepélyes érzése volt, hogy Isten van vele. Láthatatlan jelenléte betöltötte a pusztaságot. "Bizonyára az Úr van e helyen" - mondta - "és én nem tudtam [...], nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja." (1Móz 28:16-17).

"És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére" (1Móz 28:18). Ahogy szokás volt fontos eseményekről megemlékezni - Jákób is emléket állított Isten irgalmának, hogy valahányszor arra jár, megálljon azon a szent helyen, és imádkozzon az Úrhoz. Béthelnek, vagy "Isten házá"-nak nevezte el azt a helyet. Mélységes hálával ismételte el azt az ígéretet, hogy Isten vele lesz. Aztán ünnepélyesen megfogadta: "[...] Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és ha ételül kenyeret s öltözetül ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; és ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:20-22).

Jákób nem akart ily módon egyezséget kötni Istennel. Az Úr már korábban jólétet ígért neki. Ez a fogadalom szívből fakadt, amely tele volt hálával Isten szeretetének és irgalmának bizonyosságáért. Jákób érezte, hogy Istennek igényei vannak vele szemben, amelyeket tudomásul kell vennie; és hogy Isten kegyének különleges megnyilvánulásai viszonzást követelnek. Minden kapott áldásra felelnünk kell a minden jó adomány szerzőjének. A keresztény tekintse át gyakran a múltját, idézze fel hálával Isten csodálatos szabadításait - hogy támogatta a próbában; utakat nyitott meg, amikor minden sötétnek és félelmetesnek tűnt; felüdítette, amikor majdnem elalélt. Lássa meg mindenben a mennyei angyalok gondoskodását. E megszámlálhatatlanul sok áldást tapasztalva, alázatos és hálás szívvel kérdezze meg: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?" (Zsolt 116:12).

Mai Bibliai szakasz: 1 Sámuel 25

Amikor Dávid megtagadta, hogy megölje Sault (24. fejezet), Isten nemes jellemének magasságaiba emelkedett, de most kész arra, hogy elégtételt vegyen önmagáért egy vélt sértés miatt, amit egy Nábál nevű ember követett el ellene. Tettében azonban megállítja egy bölcs asszony, aki emlékezteti arra, milyen magasztos küldetése van Isten tervében.

Miután oltalmazta Nábál nyájait a júdeai sivatagban, Máon közelében, Dávid elküldi tíz emberét Nábálhoz egy udvarias kéréssel, hogy élelmet kérjenek csapatuknak. Annak ellenére, hogy juhnyírás ideje volt, Nábál durván beszélt Dávid embereivel, és üres kézzel küldte vissza őket.

Dávid dühös válaszlépése inkább hasonlított Saul magatartására, mint a sajátjára. Megparancsolta négyszáz emberének, hogy ragadjanak kardot, és azonnal induljanak Nábál ellen.

Nábál egyik szolgája figyelmeztette Nábál feleségét, Abigailt, hogy veszély leselkedik rájuk azért, mert férje megsértette Dávidot. Abigail azonnal cselekedett. Felmálházott egy sor szamarat temérdek élelemmel, azt remélve, hogy találkozik Dáviddal, mielőtt támadást indítana.

Amikor meglátta Dávidot, arcra borult előtte, magára vállalta a felelősséget, és bocsánatért esedezett. Istentől kapott bölcsességgel emlékeztette őt, hogy ő az Úr harcait vívja és nem a sajátját, és amikor majd király lesz, örülni fog annak, hogy nem állt bosszút önmagáért. Bölcs szavai megérintették Dávidot, aki megköszönte Abigailnak, hogy elé sietett, és hálásan elfogadta ajándékát.

Abigail béketeremtő lépése nyilvánvalóvá tette azt, hogy ő Isten gyermeke és mindenképp példaképünk lehet.

Ralph Neall

35. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 17. fejezetéhez (márc 27- ápr. 2.).

Jákob jellemének hibái közül a legfőbb a megtévesztés volt, és ez utolérte őt. Menekülni kényszerült dühös bátyja elől, aki bosszúra szomjazott; becsapott és elárult apját kényszerült maga mögött hagyni és fondorlatos anyját, akiket többé nem látott, Jákob megkezdte fájó száműzetését távol az otthontól. A bűntudat mély érzésével letaglózva Jákob megkezdi hosszú útját a nagybátyja, Lábán városába. A szíve megtelt sötét kétségbeeséssel, amelyet a magányosság kísér. A bűnei óriásiak előtte, olyan bűnök, amelyek darabokra zúzták az életét és az otthonát. Semmi sem lesz már többé ugyanolyan.

Egy éjszaka az útja során egy különös „titokzatos létráról” álmodik. A létrán angyalokat lát fel- és lejárni a föld és a menny között. A létra jelképes ábrázolása megerősítette, hogy a föld, amely nagyapjának, Ábrahámnak és apjának, Izsáknak adatott, Isten ajándéka, és Jákob és a leszármazottjai is örökösei lesznek. Ez az álom felfedte, hogy Jákob bűnei és megtévesztései ellenére Isten elfogadta a bűnbánatát és ígéretet tett arra, hogy megőrzi őt. Egy napon majd hazatérhet szülőföldjére.

Jákob tapasztalata gyakran a miénk is egyben. A bűn által becsapva cél nélkül kódorgunk, magányosan és kétségbeesve. De akik Istenhez fordulnak segítségért, megkapják a megváltás ígéretét. Isten hű és igaz, és megőrzi gyermekeit. Jézus marad az a létra, amely lehetővé teszi, hogy Isten áldásai kiáradjanak az emberekre.

Denis Fortin

Andrews University Theological Seminary

Fordította: Gősi Csaba