2016. február 18., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 18 - CSÜTÖRTÖK - Bírák 11

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 9. fejezet 221. nap

9. Hétnapos hét

A szombathoz hasonlóan a hét is a teremtéskor keletkezett; a bibliai történelem pedig megőrizte azt és átörökítette nekünk. Az első hét, amelyet Isten mért ki, az egymást követő hetek mércéje az idők végéig. Minden más héthez hasonlóan ez a hét is hét valóságos napból állt. Isten hat napot fordított a teremtés munkájára, a hetedik napon pedig megpihent, azután megáldotta ezt a napot és az ember pihenőnapjaként elkülönítette.

A Sinai hegyen adott törvényben Isten újra meghatározta a hetet, és elmondta azokat a tényeket, amelyeken alapszik. Miután megparancsolta, hogy "megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt", és megszabta, mit kell a hat nap alatt tenni és mit nem a hetediken, saját példáját idézve kijelentette, miért kell így viszonyulni a héthez: "Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt" (2Móz 20:8-11). Az indokot akkor látjuk szépnek és súlyosnak, ha megértjük, hogy a teremtés napjai valóságos napok voltak. Minden hét hat napját az ember a munkára kapta, mert Isten az első hétnek ugyanezt a szakaszát a teremtés munkájára használta. A hetedik napon az embernek tartózkodnia kell a munkától a Teremtő pihenésének emlékére.

Az a feltevés, hogy az első hét eseményei több ezer évet vettek igénybe, közvetlenül támadja a negyedik parancsolat alapját, mert úgy tünteti fel a Teremtőt, mint aki megparancsolja, hogy hatalmas, bizonytalan időszakok emlékére tartsa magát az ember egy valóságos napokból álló héthez. Isten nem így bánik teremtményeivel. Az említett feltevés határozatlanná és homályossá teszi azt, amit Isten világossá tett. Ez a legalattomosabb és ezért a legveszélyesebb formájú hitetlenség, amelynek valódi jellege annyira álcázott, hogy a Bibliában hívő sok ember vallja és tanítja azt.

"Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregök". "Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott" (Zsolt 33:6.9). A Biblia nem ismeri el, hogy a föld lassan, hosszú korszakok alatt alakult ki a káoszból. A teremtés minden egymást követő napjáról a szent feljegyzés kijelenti, hogy az estéből és reggelből állt, akárcsak minden utánuk következő nap. Minden nap végén beszámol a Teremtő munkájának eredményéről. Az első hét krónikája végén ez a kijelentés szerepel: "Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek" (1Móz 2:4). De itt szó sincs arról, hogy a teremtés napjai különböztek a valóságos napoktól. Isten minden nap egy-egy új részletét alkotta meg művének.

A geológusok állítása szerint maga a föld a benne talált dolgokkal bizonyítja, hogy sokkal idősebb mint ahogy a mózesi krónika tanítja. Emberi és állati csontokat, hadieszközöket, a ma, illetve több ezer éve élő fáknál sokkal nagyobb, megkövesedett fákat fedeztek fel. Ebből azt következtetik, hogy a föld a teremtés krónikájában megjelölt időnél sokkal régebben benépesedett a mai embereknél sokkal magasabbakkal. Ennek az okfejtésnek a nyomán a teremtés napjait roppant hosszú, határtalan időszakoknak tartja sok olyan ember, aki hitet tesz a Biblia mellett.

De a Bibliát félretéve a geológia semmit sem tud bizonyítani. Akik érveléseiket olyan bizalommal építik a geológia felfedezéseire, azoknak fogalmuk sincs az özönvíz előtti emberek, állatok és fák méreteiről, vagy az özönvízkor történt hatalmas változásokról. A földben talált maradványok olyan állapotokról tanúskodnak, amelyek sok tekintetben különböznek a jelenlegiektől, de hogy ezek az állapotok mikor léteztek, azt csak az ihletett beszámolóból tudhatjuk meg. Az özönvíz történetében az ihletett Ige megvilágítja azt, amit a geológia önmaga soha nem képes kideríteni. A Noé korában élő és a jelenlegieknél sokkal nagyobb emberek, állatok és fák a földbe temetődtek, és így maradtak fenn bizonyítva a későbbi nemzedékeknek, hogy az özönvízkori embert víz pusztította el. Isten azt akarta, hogy ezeknek a dolgoknak a feltárása hitet ébresszen az ihletett történelem iránt. De az emberek a maguk hiábavaló okoskodásukkal ugyanabba a tévedésbe és hibába esnek, mint az özönvíz előtt élők. Azokat a dolgokat, amelyeket Isten áldásul adott, helytelen alkalmazásukkal átokká változtatják.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 11

A gileádi Jeftével kapcsolatos első benyomásunk nem annyira pozitív. Egy prostituált törvénytelen fia, egy számkivetett, akinek problémás családi háttere van, és egy gyülevész csapat vezetője. Azonban ez a látszólag semmirekellő ember Izrael bírája lett hat évre (12:7), de csak azután, hogy időközben néhány kemény leckét megtanult.

Az előző bírákkal ellentétben Jefte vezetésre való elhívása feltűnően hiányzik. A gileádiak feletti uralma az ottani vezetőkkel folytatott alku eredménye (11:8-10). Ennek ellenére azonban nem kétséges, hogy a színfalak mögött Isten irányítja az eseményeket. Az Úr felhatalmazza Jeftét, hogy harcoljon Izrael ellenségeivel (11:9) és kezébe adja az ammonitákat  (11:32). Az Úr szabadítása hasznot jelent Izraelnek (11:27), Jeftének azonban nem.

Jefte története véget érhetett volna itt, ha nem tette volna azt a végzetes esküt. Mivel Isten megsegítette az ammoniták ellenei harcban, Jefte úgy érezte, éppúgy alkudozhat Istennel, mint ahogy ezt Gileád vezetőivel tette. Sokkol bennünket az, ahogyan félreértelmezi az áldozatrendszert. Jeftének nem volt szabad feláldozni mindazt, ami háza ajtaján kijön (11:31). Ő azonban azt gondolja, hogy Istent meg lehet vesztegetni égő áldozatokkal. Ez a szükségtelen eskü sok gyászt hozott Jefte és egyetlen lánya életébe.

A beszámolóból nem tűnik ki világosan, hogy mi történt Jefte lányával. Az esküt úgy fogalmazták meg, hogy azt a benyomást keltse: Jefte egy valóságos áldozatra gondolt. A Biblia nem mondja el azt, hogy feláldozták volna. Egyszerűen arról számol be, hogy beteljesítette apja fogadalmát és nem ismert férfit (11:39), gyászolta élethosszig tartó szüzességét (11:37) és nyilvánvalóan tartott attól, hogy apja feláldozhatja. Mivel a törvény tiltja az emberáldozatot (5Móz 18:10), Jefte lányának egy nazír magányos életét kellett élnie (4Mózes 6).

Jefte tapasztalata egy bibliai lecke arra nézve, hogy vigyázzunk mit mondunk. Egyben figyelmeztetés is, hogy ne alkudozzunk Istennel, mintha a Mindenható egy pogány istenség lenne, akit manipulálni lehet. Gyakran azon találjuk magunkat, hogy ezt mondjuk: „Uram, ha ezt és ezt megteszed nekem, akkor jobb keresztény leszek.” Az Úr semmire sem vágyik jobban, mint arra, hogy szívünk Övé legyen, és feltétel nélkül alárendeljük magunkat neki. Szeretné ránk árasztani áldásait, de alá kell rendelnünk magunkat az Ő akaratának, és nem szabad azzal próbálkoznunk, hogy jó cselekedeteinkkel manipuláljuk Őt.

Justo E. Morales
Southern Adventist University

29. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 8-9. fejezeteihez (feb. 14-20).

Az utóbbi években gyakran szerepeltek a híradásokban elsöprő erejű szuperviharok pusztító hatásának képei. A globális felmelegedés és a környezetünkkel való megrögzött rossz bánásmód csak növelni fogja azt a fájdalmat, kárt és pusztítást, amely a ránk következő években vár kiaknázott bolygónkra. Ennek a pusztításnak az árnyékában nőnie kell a tudatosságunknak is, ami az emberek reményvesztettségét és félelmeit illeti.

Ahogy az özönvíz tomboló hullámai alábbhagytak, a bárkán lakó néhány ember szívét bizonyára az elképedés töltötte be. Negyven napi hánykolódást követően Noét és a családját megdöbbentették a kataklizmaszerű következmények, amelyek Isten döntéséből adódtak, hogy gyökerestül kiirtsa a bűn eredményét a földről. Noé bizonyára arra gondolt, mennyivel több embert lehetett volna megmenteni, ha méltányolták volna a szavát, és megfeleltek volna neki.

A szivárványt az égen, mint az Isten kegyelmének és irgalmának szimbólumát kaptuk. Bármikor is később Noé, a családja, vagy a leszármazottjaik látták az égen a szivárványt, tudták, hogy Isten megígérte, hogy soha többé nem bünteti meg a földet özönvízzel. A szivárvány megmaradt a remény és Isten gondoskodásának az ígéreteként.

A mai világunknak, amelyet érzéketlen gonosz és természeti katasztrófák gyötörnek, ismét a remény szavát kell hallania. Ez az ígéret pedig az, hogy Isten királyi székét a mennyben szivárvány övezi körül (Jel. 4:2–3). Isten megígérte, hogy Jézus ismét el fog jönni, hogy megmentse a pusztítástól Isten népét. Isten a népét megóvja és megmenti.


Denis Fortin
Andrews University Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése